Na, hát nem kell nekünk ide kamaszkor, a szemtelenkedéshez simán elég, ha valaki már majdnem öt éves: Marci vasárnap lelkesen mondogatta a gyerekeknek, hogy anyák napja van! Erre Léna egy adott pillanatban unottan azt mondta, hogy jóvan, mámondtad, majd laposan pislogott felém, hogy hallom-e én is, hogy ő itt most undokoskodik.
De azért persze cukiskodtak is, azaz főleg cukiskodtak, elénekelték az orgonaágát, meg szavaltak is szépen (közben összevesztek párszor, hogyaszongya nem is úgy van, Marciiii, jóvanmár Léna, hagyjál, mama, a Léna nem haaaagy!).
Ma reggel meg nagy levegőt vettem - mert már előző két este futás közben addig túráztam magam, hogy éreztem, hogy valamit majd mondanom kell - és elmondtam a főnökömnek, hogy én ezt így nagyon hosszan nem csinálom ám (múlt héten kiderült, hogy 16-án egy újabb biciklitúrára kell mennem egy újabb szombati napon).
Amit a főnököm reagált, az még elkeserítőbb volt, mint amit a helyzetről eredetileg hittem: megértő volt ugyan, de azt mondta, hogy a túlórákat sajnos igazából nem a nyárra gyűjtjük, hanem...hát...csak úgy, pusziért, mindig mondtam egyébként. Merhát nyáron dolgozni kell ám (nekem most van egy hétnyi túlórám, az év vége és a táborok miatt lesz az még egy hónapnyi is), nem lehet csak úgy kivenni a szabadságot ahogy azt az interjún igérték. Aztán azzal vigasztalt, hogy ne szomorkodjak, ha elmegyek a cégtől, akkor kötelesek kifizetni (most burkoltan így küldi el az embereket, vagy mi?), mondjuk tény, hogy addig nem igazán fizetnek értük. Fasza, nem?
Jó kis magyar cég, agymosott, gépként robotoló amerikai segítséggel.
Na mindegy, hát jelentkezgetek mindenhová, meg az ügyvezetőnkkel is beszélni fogok erről a dologról - mondjuk nekem nem annyira pénz kell, inkább többet szeretnék a gyerekeimmel lenni, de azzal meg úgyse lehet majd mit csinálni (ez koordinátori feladat - mondják nagyjából mindenre ennél a cégnél és ránk is tolnak legalább kétszer annyit, mint amit nyolc óra alatt el lehet végezni).
A munka egyetlen mentsége, hogy folyamatosan angolul beszélek és gyakorlom az amerikai, az ausztrál, az ír és a brit akcentust, vagyis izé, gyakorlom megérteni, mer én azért nem beszélek ausztrálul. Ha magyarul menne a kizsigerelésem, már rég elmenekültem volna, a nyelvi része az egyedül érdekes.
Nesze neked, önazonos, öntudatos munkavállaló, heló bérrabszolga!
