Na jó, szóval nyaraltunk. Volt minden ami kell: egy rakás lángos, fagyi, pizza, dögletes hőség, balatoni vihar, gyerekek Balatonba dobálása rogyásig, bogarak, szalonnasütés, későn fekvés-későn kelés, fröccsözés, kettesben Eger két napig, ilyesmik.
Volt, amikor öten voltunk (a gyerekek, én, a macska meg a légyölő pókszázlábú). Volt, amikor hatan (a gyerekek, én, a macska, a tesóm meg a légyölő pókszázlábú), volt amikor heten (a gyerekek, én, a macska, a tesóm, a barátnője, meg a légyölő pókszázlábú), aztán befutott Marci is végre, így nyolcan lettünk, persze a légyölő pókszázlábú sosem tágított...kicsit át is gondoltam a kertes házhoz való viszonyomat, őőő, kicsit elhidegültem A Kertes Háztól, az az igazság.
Mondjuk pont Marci kiadta az ukázt, hogy nézegessek házakat (ezúton érdeklődnék egyébként, hogy mikor jött divatba a rózsaszín/lila/zöld fal? Rettenet.), de egy kicsit megtorpant a lendületem, mióta megismertem Légyölő Pókszázlábút.
Aztán hétfő óta dolgozom és hát izé...van egy sanda gyanúm, hogy csöbörből vödörbe kerültem, de erősen koncentrálok arra, hogy minden nap már háromkor szabadulok (és nagyon remélem, ez így marad), nem a saját számítógépemen kell dolgoznom, nem dől össze a fénymásoló, van ingyen kávé és a jelek szerint senki sem akarja, hogy meghaljak a cégért. Biztosan fogok még sokat panaszkodni (egyesek úgy írták le a főnököt, mintha maga lenne a sátán, hátőőő...állok elébe, vagy mi), dehát ezért szeretitek ezt a blogot ugyebár.
Egyébként most éppen a titkos szingli viselkedésemet gyakorlom (ez kimerül az ágyon fetrengve olvasva tévézésben jelenleg), mert Marci a gyerekekkel a Balatonon van, dehát be kell vallanom, hogy rettenetesen szenvedek itt egyedül, a gyerekek nagyon hiányoznak, Marci nélkül is utálatos az élet, néha még sírdogálok is, hihetetlen.
Ahelyett, hogy vidáman moziba járnék, meg találkoznék emberekkel és partiznék esténként, a gyerekek csecsemőkori képei fölött sivalkodom, fura, sose gondoltam volna, hogy valaha nem tudok mit kezdeni magammal meg némi szabadidővel, hiába no, be vagyok szűkülve mint egy rossz buzi segge*.
Én nem tudom, hogy élvezhettem annak idején, hogy egyedül éltem, most épp kifejezetten fájdalmasnak tűnik, szörnyű vagyok, tudom, hiszen olyan ritkán vagyok kicsit szabad.
Mondjuk most legalább átérzem valamennyire milyen lehet mikor kirepülnek a gyerekek (jó, a kirepülést általában megelőzi a horror kamaszkor, amikor gondolom némileg megutálod a gyereked és alig várod, hogy elmenjen - bár ezt most olyan nehéz elképzelni), hát, ha ilyen, akkor én valószínűleg bele fogok halni.
* ezt egy barátnak álcázott nembarát vágta pár éve a fejemhez, mikor Marcus épp kórházban volt, én meg állítólag túl részletesen ecseteltem a vele kapcsolatos aggodalmaimat. Helyes, nem?
