Az új főnököm egy nagyon gazdag ember, aki csak gazdag és befolyásos, a felső tízezerbe tartozó emberekkel barátkozik (ma egész nap ez járt a fejemben, Liza Minelli mekkora isten, tényleg) és persze ez nagyon érdekes dolog nekem, én ugye békásmegyeri proligyerek vagyok, nagyjából úgy nézegetek egy ilyen embert, mintha valami új állatfajt fedeztem volna fel.
Azon gondolkoztam délelőtt többek között, hogy nekem például csak az a gazdagság esne jól, ami véletlenül csöppent az ölembe - Paris Hilton akarok lenni, emlékszünk, ugye -, mert az ilyen pénzbirodalmakat először is fel kell építeni, ápolni kell és azon kívül, hogy az ilyesmihez nagyon gátlástalannak és bátornak kell lenni, muszáj magadat (és a pénzt, meg az üzleti világot) piszkosul komolyan venni.
Én meg a pénzzel kapcsolatban különösen reménytelen vagyok: mikor elkezdtem tanítani, egy csomószor azon gondolkodtam, hogy micsoda disznóság, hogy pénzt kérek a tanításért, hiszen olyan fontos lenne, hogy mindenki jól megtanuljon angolul, én meg igazán segíthetnék csak úgy...meg amúgy is: elhagyok egy rakás pénzt, átvernek, megbüntetnek, meglopnak, akkor sajnos én csak megvonom a vállam és kábé leszarom - leszartam azt is, mikor egyedül éltem a tanításból és nyaranta öt forintom volt három hónapra (ez volt a romantikus költő viselkedésem, mert persze nyivákoltam miatta, de azért ott volt ez a vállvonogatós majdcsakleszvalahogy menedékem mindig).
Hát hiába: nem is leszek sose gazdag befolyásos üzletember - már csak a parishiltonságra gyúrhatok.
