szerda, július 19, 2017

"Arguing isn't communication, it's noise"

Valamelyik Szex és New York epizódban van az, amikor Charlotte Carrie B. régi pasijával randizik és Charlotte érdeklődésére csak annyit mond róla, hogy szexőrült, de sajna később kiderül, hogy a pasit Prozac-kal olyannyira kikezelték a szexmániájából, hogy mostanra már fel sem áll neki. 
Na így vagyok én kábé a vitatkozással mióta gyerekeim vannak: csak álmélkodva nézem, ahogy emberek egymás torkának ugranak mindenféle baromság (vagy éppen nem baromság) miatt, meg ahogy idejön a troll és rosszindulatúan beleugat az életembe. 
Ha valaki, aki mondjuk a gimiből ismer, vagy akár a főiskoláról, egyetemről, simán kiröhög, ha azt mondom neki, hogy vitatkozni fölösleges, fárasztó, unalmas (ráadásul nagyon időigényes is!) mert régen lételemem volt a vita, az élőfába is belekötöttem, mindenre rákérdeztem, hitetlenkedtem, megkérdőjeleztem (a gimnáziumi matek tanárommal például egyezséget kötöttem, hogy számomra nem léteznek a negatív számok - asszem már egy idő után nem bírta elviselni, hogy vitatom a létezésüket), a párkapcsolataim is a folytonos harcról szóltak és mindig csak győzni akartam, csak úgy, öncélúan, na meg gondolom, hogy szellemi felsőbbrendűségemet bebizonyítsam. Mindig vitatkoztam és ha a vitapartneremnek egyezett a véleménye az enyémmel, hát nosza, azonnal megváltoztattam, hogy beleköthessek. 
A gyerekek születésével aztán minden gyökeresen megváltozott: most már csak nézek nagy álmélkodva ha valaki jön és belém köt, meg bizonygatja az igazát és azt akarja, hogy felvegyem a kesztyűt. Hát basszus, eleve időm sincs erre, nemhogy kedvem és energiám! Bizonygasson bármit a halál - begyűjtöm magam mellé azokat, akiket valamiféle hasonló gondolkodás mentén szeretnék vagy mert valamiért tetszenek nekem, aztán mindenki más meg ordítson amit akar. 
Sokszor persze elmondom én is a véleményem, időnként fel is húzom magam - főleg politikán persze -, de hogy üvöltve vitatkozni kezdjek abban a reményben, hogy bárkit meg fogok győzni (vagy le fogok győzni), hát kizárt dolog. Van bennem még most is jó adag arrogancia, de azt hiszem, már nincs rá igényem, hogy ezt szüntelenül tudassam a világgal. 
Persze, lehet belebokszolni a politikai véleményünket mindenki másba, lehet legyűrni intellektuálisan a gyengébb képességűeket, de ebből sportot űzni szerintem szörnyen egészségtelen és ha az ember képes kicsit kívülről megnézni a Nagy Egészet, akkor mindenképpen látnia kell, hogy a legtöbb dolog egész egyszerűen nem számít; az igazán fontos dolgok miatt meg lehet ugyan rikácsolni, de valószínűleg nem nagyon érdemes. Az a baj, hogy a net nagyon nagy teret enged ennek a fajta kommunikációnak (pedig szerintem tök egészségtelen anyázni és anyázva lenni): logikusan sokkal szélsőségesebb álláspontokat képviselünk ismeretlen/láthatatlan ellenfelekkel vitapartnerekkel szemben.
És hogy hogy jön ide, hogy gyerekeim vannak? Hát, szerintem egyszerűen a gyerekekkel kattan igazán a helyére az emberben, hogy mi az, ami valóban fontos. És persze, ahogy már mondtam: gyerekekkel az embernek egyszerűen nincs ideje baromságokra. 
Most komolyan kezdjek vitatkozni, mikor helyette dughatnék, alhatnék vagy főzhetnék olvashatnék? Hát nincs az az isten. 



2 megjegyzés: