Ahogy a dolgok vannak meg ilyen zavaros emlékezős

Marci tegnap elutazott (persze szigorúan akkor, mikor én félholt vagyok a náthától, mikor máskor), úgyhogy hárman vagyunk (na meg szegény, beteg Fanni), reggel kicsit korábban kell kelnünk, mert gyalog megyünk a suliba, na és akkor ma hatkor épp jövünk le reggelizni, mikor Marcuska - aki mindig a legkorábban kel és fitten, frissen reggelizik, míg a család többi tagja morcosan, félkómában szerencsétlenkedik - felháborodva tájékoztat, hogy a macska az asztalra hányt (sajnos manapság tényleg számítani kell kósza kakikra és hányásokra a lakásban, borzasztó, de mit csináljak, ha szegény beteg), én persze már előre borzadok, de aztán kiderül, hogy a hányásnak vélt valami az egy szép nagy kávéfolt és még fel sem ocsúdok, mikor drága Lénike hozza a vízes papírtörlőt és sikálni kezdi az asztalt, olyan helyes, nem lehet ezt bírni idegekkel.
Valamiért eszembe jutott ma reggel Marcus első köhögőrohama (talán a saját köhögésemről) még Houstonban, amit úgy képzeljetek el, hogy szegény egész éjjel szó szerint folyamatosan köhögött (úgy másfél éves lehetett) és Marci Brazíliában volt egy konferencián és taxival mentem orvoshoz a két gyerekkel és az óriási ikerbabakocsi nem fért be a csomagtartóba és új taxit kellett hívni és az utolsó filléreinket költöttem inhalátorra (Amerikában azért elég szegények voltunk, iszonyat sok pénzünket elvitte az albérlet) és sosem éreztem magam olyan magányosnak és szerencsétlennek, mint akkor (ott aztán tényleg olyan egyedül voltam, mint az ujjam) és aztán emlékszem az eufóriára is, amit akkor éreztem, mikor végre sikerült hazaérnünk, hú, azért voltak ott nehéz pillanatok. (Kezdjük rögtön például Marcuska problémás születésével.)
Úgy emlékszem, pont egy nappal a taxizás után kiderült, hogy meghalt Marci főnöke és el kell költöznünk, mert a halála miatt a kutatási pénzeket értelemszerűen visszavonják tőle.
Azt hiszem pár óra leforgása alatt meg is lett Marcinak a pisai állása - mekkora mázli! -, bár mintha lett volna még egy amerikai lehetőség, de valami nagyon kevés pénzért, meg akkor már eléggé hiányzott Európa.
Vicces, az összes tanítványom Amerikába vágyik és mikor megpendítem, hogy azért nem olyan csodálatos ott az élet, akkor csak néznek rám döbbenten, hogy na ne vicceljek már.