ahogy a dolgok vannak

Mindenhol arról olvasni, hogy ez a helyzet hogy megráz mindenkit és bizony, bizony, ez a normális.
Hát sajnos én nagyon abnormális lehetek, mert különösebben nem ráz meg a dolog, kb pont ennyit vagyok itthon (jó, oké, dolgozni azért szoktam menni, de amúgy...) és szorongok amúgy is*, ami megráz, az a kibaszott non-stop főzés, meg a gyerekeim nyávogása arról, hogy szénné unják magukat (btw Marcus 80, azaz nyolcvan könyvet elolvasott már a karanténban**), na meg ha épp híreket olvasok, akkor a politika. Persze sajnálom nagyon a sok áldozatot, de kb. ennyi van velem covid-ügyben.
Totál pszichopatának érzem magam, amiért semmi különösebb bajom - ha az alap melankóliát és súlyos szorongást nem számoljuk, muhaha.



* nem, valójában sokkal-sokkal többet szorongok, mikor társaságba kell mennem, vagy akár élőben órát tartani

**jó, hát ezek között sok a 100-200 oldalas, nagybetűvel írott klasszikus gyerekkönyv, meg olyan, amit már olvasott, de a 600 oldalas Winnetou-t is vagy két nap alatt bedarálta

PS: Amúgy az elszigeteltsègben nyilván hatalmas gyakorlatot szereztem három év külföldi gyes után; (főleg) Amerikában legfőbb társaim a tévé és a macska voltak, a nap fénypontjaként pedig néha beszélgettem a bolti eladókkal.

UPDATE: A vacsoránál kiderült, hogy Marcuska a kilencvenedik könyvnél tart, le vagyok maradva.