Mikor szombaton éjfélkor hazaértünk a színhàzból (lekéstük a tíz óràs vonatot és egy óra múlva volt a következô, na meg felcaplatni a dombra vagy plusz húsz perc), ugyanazt a boldogsàgot éreztem, mint mikor a gyerekek kicsik voltak és Marci elutazott, néha egészen hosszú idôre.
Az egyik ilyen houstoni kalamajka nagyon emlékezetes volt, a gyerekek olyan màsfél évesek lehettek akkor: Marcus egész éjjel köhögött (akkor kezdôdött a majdnem-asztmàja, ami idôközben szerencsére elmúlt, de sok kialvatlan év kellett hozzà), Marci fogalmam sincs hol volt, talàn Brazíliàban, én ugye nem tudok vezetni (Amerikàban ez ugye priceless), de orvoshoz meg muszàj volt elmenni (nyilvàn dupla gyerekkel, mert Lénàt nem volt kire hagyni, egyedül voltam, mint az ujjam), szóval hívtam taxit, az elsôbe nem fért bele az ikerbabakocsi, újat kellett hívni, az orvosra-gyógyszerekre-taxikra ingem-gatyàm ràment (jó szegények voltunk akkoriban, csak Marci dolgozott elég vacak fizetésért), a gyerekek elaludtak a kocsiban (de elôtte ôrültködtek az orvosnàl, elég halàlos volt kétfelé rohangàlni utànuk), úgy kellett otthon felverni ôket, de sose felejtem el azt az örömöt, amikor végre bezàrtam a lakas ajtajàt, hogy huh, megcsinàltuk, élünk, itthon vagyunk (pedig azt a lakàst még utàltam is). Ez a szombati színhàz is ilyen volt, pedig màr szépen jöttek felfelé a dombon és közben a színdarabot elemezték.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése