az elveszettnek hitt dolgokat, barátokat, emlékeket visszakapni.
Olyan jó lenne nem félni semmitől, olyan jó lenne nem erősebben szorítani azt, ami veszni látszik, azt, ami kicsúszik a kezünkből. Olyan jó lenne, ha engedne a szorítás és egy pillanat alatt megszűnne az összes kapocs.
("Hangot sem ad a néma szakítás,/ egy egész tenger zúgja mégis vissza.")
Vajon alulmaradtam-e a "kinek fáj jobban" vetélkedőben? Nem, én tudom, hogy nem.
Vajon miért van az, hogy veszni hagy az ember dolgokat, csak mert nem tud beszélni róluk, csak mert nem tud helyesen beszélni róluk, csak mert bizonyos érzések, gondolatok, események egyszerűen nem kimondhatóak? Annyi minden kaparja a torkom de mire szóra nyitnám a számat, már elmúlik a pillanat, elillannak a képek. Olyan, mint állandóan befüvezve megpróbálni beszélni arról a bizonyos másik dimenzióról. Megfoghatatlan, illékony, nincsen is.
Csak a torkom kaparják szüntelen a ki nem mondott szavak. És lehet, hogy egész más életem lenne nélkülük.
("Egész elhibázott életemben")
Ez a verssor meg. Na igen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.