"It is hopelessness even more than pain that crushes the soul"

A depresszióról csak közhelyekben lehet beszélni.
De inkább hallgatni kell róla, mer a depresszió ciki. A gyávák, a gyengék sportja. Az erőtlen összeroppanósoké. A nyomorultaké. A "csak jól meg kéne dugni/pofozni egyszer"-embereké.
A depresszióról ezért nem beszélünk csak ostoba, laikus klisékben (össze kéne végre szednie magát, mindig kifogásokat keres), meg boxos pinák szintjén (szomcsi meg depi vagyok, öngyi leszek), szóval a depresszió igazából nincsen is.
De ha egyszer neked nincs kedved felkelni. Nincs kedved mozogni. Nincs kedved dolgozni. Nincs kedved beszélni. Nincs kedved kitalálni valamit, hogy legyen bármihez kedved. Nincs kedved eljátszani, hogy van kedved. Mert egyszerűen nincs kedved semmihez. Jobban lenni sincs kedved, nem, tényleg nincs kedved jobban lenni. Mert nincs erőd jobban lenni. És nincs kedved elmagyarázni, hogy mitől vagy rosszul. Mert nem tudod elmagyarázni, hogy mitől vagy rosszul. Tulajdonképpen nem is rosszul vagy, egyszerűen csak nincs kedved semmihez. Egy napja. Két napja. Három hete. Hónapok óta. Nincs kedved látni másokat. Nincs kedved hozzájuk szólni. Nincs kedved várni, hogy jobb lesz. Nem lesz jobb, de nincs kedved ezen gondolkozni, különben is, most rossz és ehhez sincs kedved. Nincs erőd felkelni. Nincs erőd beszélni. Nincs erőd gondolkodni. Nincs erőd jópofát vágni. Nincs erőd mosolyogni. Nincs erőd sírni. Nincs erőd magyarázkodni. Nincs erőd járkálni a világban. Nincs erőd enni. Folyton csak ennél. Fáradt vagy, egyfolytában aludni akarsz, minden értelmetlen, unalmas, idegesítő, minden nyűg, mindenki csúnya, a hangok fájnak, ingerelnek, a világ egy ronda, üres lyuk.
Nincs kedved élni. Egy napig. Két napig. Három héten át. Hónapokig. Évekig.









PS.: Kérem a Prozacom.