Sliding Doors (hevenyészett kritika annak örömére, hogy Molly immár százhuszonötödjére nézte meg ezt a filmet)

Sajnálom gyerekek, de a Nő kétszer mégiscsak arról szól, hogy az élet mindenképp szopó, ha elérjük a metrót, ha nem.
Persze jó időnként, van evezősverseny, tenyérbemászó fejjel jön az új szerelem, vállakozásba kezdünk, a kutyaszemű hűtlen állandó pasival lehet röhögve sörözni miután kirúgják az embert, de végül így is, úgy is nagy gáz történik: esetleg meghalunk, esetleg rajtakapunk, esetleg lépcsőn törjük össze magunkat, esetleg egyszerűen csak nem jó sehogyse.
Najó, az már megint kérdés, hogy mitől borzalmas egy szakítás, hogy rossz-e egyáltalán, meg van-e baj azzal, hogy meghalunk, hogy meghalni úgyis meg kell, szóval tán abba kéne hagyni a halál miatti sipákolást, a közhelyek a barátaink, hogyaszongya minden relatív, merhát ugye messziről a szakítás, a halál, a baleset meg a bánat mind-mind csak bolhacsípés, benne lenni meg mindig rohadt, de ha nem adunk neki energiát, ha nem hisszük el túlságosan hogy mindez nekünk fáj, akkor eltávolodik az élmény, globálisan nézzétek gyerekek, a nagy egészet, a képet, a Művet, most pedig lélegezzük be a talpunkon a fehér fényt és énekeljük el közösen a himnuszt, teszkófilozófia háromra indul és.