Tegnap aztán persze megnyugodtam valamennyire, megnéztem a fényképezőn a videókat, amiket Marci csinált a születésükről, ezeken bőgtem a meghatottságtól, aztán csak úgy feszültségoldóként bőgtem, aztán jobban lettem.
Az a baj, hogy időnként tényleg azt érzem, hogy kezdek becsavarodni, olyankor persze nyilván el kéne menni valahova, de akkor mi lesz a napirend kialakítással és a kiságyba szoktatással, amiket mind-mind csak én tudok csinálni, ezeket tényleg nem bízhatom (és nem is akarom rábízni) másra.
A legrosszabb igazából az, hogy itt nincs senki akivel megosszam a problémákat - szegény Marcinak nyilván már az agyára megyek a baba gondokkal, nem akarom folyton ezzel gyötörni.
Mondjuk tegnap pont beszéltem azzal a dallasi (szintén ikres) nővel, akitől egy csomó ruhát kaptunk ajándékba; ő azt tanácsolta, hogy kezdjek borozni esténként, az segít... Pedig amúgy mindig jól bírtam a remeteséget, de most valahogy nagyon zavarni kezdett, pedzegettem is Marcinak, hogy legalább valami ikres klubba menjünk el, úgyis csak ők értik meg az ember kínjait.
Tényleg, ez nem dicsekvés sanyarú sorsommal, de szerintem egy gyerekkel nevetségesen könnyű ehhez a kínlódáshoz képest. Próbálok arra gondolni, amit a nőgyógyászom (aki iker) anyukája üzent az ikreket váróknak: "tíz hónap pokol, utána maga a csoda." Nos, már csak háromszor ugyanennyi pokol és itt lesz a csoda...
Az a baj, hogy időnként tényleg azt érzem, hogy kezdek becsavarodni, olyankor persze nyilván el kéne menni valahova, de akkor mi lesz a napirend kialakítással és a kiságyba szoktatással, amiket mind-mind csak én tudok csinálni, ezeket tényleg nem bízhatom (és nem is akarom rábízni) másra.
A legrosszabb igazából az, hogy itt nincs senki akivel megosszam a problémákat - szegény Marcinak nyilván már az agyára megyek a baba gondokkal, nem akarom folyton ezzel gyötörni.
Mondjuk tegnap pont beszéltem azzal a dallasi (szintén ikres) nővel, akitől egy csomó ruhát kaptunk ajándékba; ő azt tanácsolta, hogy kezdjek borozni esténként, az segít... Pedig amúgy mindig jól bírtam a remeteséget, de most valahogy nagyon zavarni kezdett, pedzegettem is Marcinak, hogy legalább valami ikres klubba menjünk el, úgyis csak ők értik meg az ember kínjait.
Tényleg, ez nem dicsekvés sanyarú sorsommal, de szerintem egy gyerekkel nevetségesen könnyű ehhez a kínlódáshoz képest. Próbálok arra gondolni, amit a nőgyógyászom (aki iker) anyukája üzent az ikreket váróknak: "tíz hónap pokol, utána maga a csoda." Nos, már csak háromszor ugyanennyi pokol és itt lesz a csoda...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.