helyzetjelentés

Kicsit jobb lett, de még nem az igazi, viszont kaptam antidepresszánst, ergya vagyok, tipikus ergya, na nem baj, hát ha így tudok működni, akkor így tudok működni, viszont muszáj elmesélnem, hogy a babák mekkora mormoták: ma átaludták a hat órás etetést és nyolckor keltek (este tíz körül aludtak el), igaz, még nem a végleges ágyukban, hanem a kis bölcsőkben, de ez csodálatos, nagyon büszke vagyok rájuk (épp most is alszanak, reggel gyorsan visszafeküdtek, hehe) és még azt is el kell mesélnem, hogy egy itteni ikres klub valóságos gyűjtésbe kezdett, hogy segítsen nekünk, állítólag hamarosan kapunk egy csomó pelenkát, popsitörlőt meg ruhát, illetve bármi mást, amit kérünk, hihetetlen jó fejek itt az emberek, tényleg, én meg pont ilyenkor leszek depressziós, ej.
Mondjuk tényleg piszok nehéz: a babák miatt igyekszem állandó menetrendet tartani, ami azt jelenti, hogy minden nap mindig ugyanazt csináljuk, ez borzasztó nyomasztó azért, lássuk be. És mindezek tetejébe honvágyam van, de nagyon. És embereket akarok magam köré (embereket. én. elképesztő), zajt akarok, beszélgetést, nevetést, életet. Biztos sok idő lesz, mire megszokom, hogy ez az élet már nem az az élet, igyekszem trenírozni is magam, meg Marci iszonyú kedves és megérti, hogy szenvedek, próbál segíteni, szóval még mindig és már megint csak a szerelem óv meg a tébolytól.