Na, egyelőre vége a nyugis éjszakáknak: mióta Léna rájött, hogy mozogni jó, azóta éjjel is egyfolytában mozog, átfordul, oldalra gurul, beleütközik az ágy rácsába és ilyenkor jó esetben hangosan gagyarászni kezd, rossz esetben üvölteni. Ma éjjel vagy háromszor-négyszer kellett vigasztalnom, nyugtatgatnom, visszagurítanom, pedig eddig nagy mázlink volt velük, este nyolctól reggel nyolcig nagyjából nyugi volt.
Aztán már akartam írni erről az anyaság kérdésről is, merhogy a Velveten volt nagy kommentelés gyerek-nem gyerek témakörben, én meg érintve érzem magam, merhogy azelőtt sose akartam gyereket igazán. De azt hiszem valahogy úgy van ez, hogy ha az ember biztonságban érzi magát és igazán szerelmes, akkor úgyis akar majd előbb-utóbb, éppen azért, mert kell neki egy (két) "darab" abból az emberből, akivel együtt él.
És igen, azt hiszem gyerekkel tényleg szebb az élet: sokkal viccesebb, érzelmesebb, tele van gyöngédséggel - persze egy csomó idegbaj és korlát és nehézség, de azért egyedül is vannak ezek, csak máshogy persze. Emlékszem, mikor megbeszéltük, hogy akkor legyen gyerek, aztán pár nap múlva szépen terhes is lettem, na, akkor iszonyúan megijedtem, hogy most mi lesz. Bőgtem is egy csomót, meggyászoltam a régi életemet. Ráadásul a terhességem is különösen brutális volt, szóval az se segített a boldog babavárásban...Aztán a szülés után az első három-négy hónap is nagyon kemény volt, folyton csak azon gondolkodtam, hogy úristen, ez már mindig így lesz, sose lesz időm semmire és senkire, én már folyton csak anya leszek.
Szerencsére az ember szép lassan megnyugszik, beletanul, a babák egyre emberszerűbbek, nőnek, elkezdenek éjszaka aludni, nevetgélnek, kommunikálnak, az ember egyre közelebb kerül hozzájuk, egyre jobban szereti őket és hiába közhely, de van abban valami, hogy ha valamelyikük rám mosolyog, azonnal elolvadok a boldogságtól és az az igazság, hogy már önmagában ezért is abszolút megéri.
*általában kórusban adjuk elő ezt Lénának, ez a nótája - igazán illik az izgága, nyughatatlan természetéhez.
Aztán már akartam írni erről az anyaság kérdésről is, merhogy a Velveten volt nagy kommentelés gyerek-nem gyerek témakörben, én meg érintve érzem magam, merhogy azelőtt sose akartam gyereket igazán. De azt hiszem valahogy úgy van ez, hogy ha az ember biztonságban érzi magát és igazán szerelmes, akkor úgyis akar majd előbb-utóbb, éppen azért, mert kell neki egy (két) "darab" abból az emberből, akivel együtt él.
És igen, azt hiszem gyerekkel tényleg szebb az élet: sokkal viccesebb, érzelmesebb, tele van gyöngédséggel - persze egy csomó idegbaj és korlát és nehézség, de azért egyedül is vannak ezek, csak máshogy persze. Emlékszem, mikor megbeszéltük, hogy akkor legyen gyerek, aztán pár nap múlva szépen terhes is lettem, na, akkor iszonyúan megijedtem, hogy most mi lesz. Bőgtem is egy csomót, meggyászoltam a régi életemet. Ráadásul a terhességem is különösen brutális volt, szóval az se segített a boldog babavárásban...Aztán a szülés után az első három-négy hónap is nagyon kemény volt, folyton csak azon gondolkodtam, hogy úristen, ez már mindig így lesz, sose lesz időm semmire és senkire, én már folyton csak anya leszek.
Szerencsére az ember szép lassan megnyugszik, beletanul, a babák egyre emberszerűbbek, nőnek, elkezdenek éjszaka aludni, nevetgélnek, kommunikálnak, az ember egyre közelebb kerül hozzájuk, egyre jobban szereti őket és hiába közhely, de van abban valami, hogy ha valamelyikük rám mosolyog, azonnal elolvadok a boldogságtól és az az igazság, hogy már önmagában ezért is abszolút megéri.
*általában kórusban adjuk elő ezt Lénának, ez a nótája - igazán illik az izgága, nyughatatlan természetéhez.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése