ahogy a dolgok vannak

Nem is volt olyan vészes a harc, esküdnünk is kellett, hogy csakis az igazat, szóval már készül a kis amerikaiak útlevele, meg úgy tűnik, tényleg megyünk haza - te, ez durvább utazás lesz, mint az idejövetelünk harminc hetes terhesen? -, hú, nagyon izgulok, hétvégén voltunk kedves új ismerőseinknél látogatóban (a blog csodálatos dolog, lett nekem általa többek között Marci, több bérszakdolgozat írás, tanítvány, egy csomó virtuális és irl ismerős, ajándék Micimackó, meg szuper pogácsa recept) Galvestonban, ettünk-ittunk, babáztunk, szombaton meg squasholtunk a babákkal, ezt még Léna is egész jól viselte, mert a babakocsit beállítottuk az üveg mögé és végig láthatott minket, ma itt meg apák napja van, Marci kapott ajándékba egy nagy tál pogácsát, meg idétlen e-cardot a babáktól (nekem kérem ehhez semmi közöm, ez a babák ügye, én nemtom mikor neteznek).
Aztán még az is van, hogy nagyon hiányzik az apukám, időnként iszonyúan elszorul a szívem, mikor reflexből hívni akarom és rájövök, hogy már nem lehet, de még képtelen vagyok kitörölni a számukat a telefonból; kedves új ismerőseink kislánya tegnap arról beszélt nekem, hogy neki már meghalt a dédnagypapája, én meg hirtelen őszinteségi rohamomban azt motyogtam az orrom alá, hogy képzelje, nekem meg már nem élnek a szüleim.
Milyen nagyon rossz ezt kimondani és leírni. Milyen nagyon rossz, hogy majdnem minden ismerősömet túl tudom licitálni ezzel, amikor van az a bizonyos "kinek szarabb" verseny. Bár nekem vannak csodababáim, meg csudamarcim.
Mér nem mondtátok azelőtt, hogy ilyen jó dolog ez a gyerek-izé? Ha én ezt tudtam volna...