Úristen, ez baromi szar, olyan furán zsibbad a karom.
Jézusom, de hát mi bajod?
Gondolom a hülye antidepresszáns megvonás. De mondom, aki nyolc hónapig hányt, annak kínból nehéz újat mutatni. Egyébként hihetetlen, hogy a terhesség mennyire traumatizáló élmény volt nekem...
Ez a zsibbadás szédüléssel kombinálva tegnap éjfél körül kezdődött (mostanra csak a zsibbadás maradt, éljen), persze meg voltam róla győződve, hogy agyvérzésem lesz valójában és ennek semmi köze az antidepresszáns megvonáshoz, úgyhogy végrendelkeztem Marcinak (mondd el majd a gyerekeknek, hogy nagyon szerettem őket, téged is nagyon szeretlek), majd elaludtam, hogy álmomban érjen a halál...
Először hajnali négykor riadtam fel: Marcika hosszú monológot adott elő (bizonyára arról beszélt, hogy a szubjektum halott).
Kicsivel később újra felébredtem arra, hogy a macska egészen közelről néz az arcomba. Először, félálomban azt gondoltam, hogy hoppá, na tényleg meg fogok halni, a macskák híresek arról, hogy megérzik a halált és ezért őriz Fanni ennyire.
Aztán amikor kicsit kitisztult az agyam és láttam, hogy a macska előre mered a földre, akkor már sejtettem, hogy egy újabb csótánnyal kell megküzdenem (a családban én lettem a csótánykirakó, mivel Marci durva fóbiát fejlesztett ki, mióta megismerkedtünk 10 centis példányokkal is).
Felgyújtottam a villanyt és egészen csinos kis rovart láttam a lámpa környékén. Mivel már szuper módszerem van, ezért hipp-hopp megfogtam és úgy, ahogy voltam (pucéron), szépen kimentem az ajtó elé és elhajítottam.
Ezek után azt álmodtam, hogy az apám öngyilkos lett, de az anyám még élt és az apám halála után hosszan beszéltem neki arról, hogy az apám egy évtizeden át gyötört a baromságaival (tényleg), mire az anyám azt felelte, hogy nahát, észre se vettem (és ez is durván realisztikus volt: az anyám valóban mindig rácsodálkozott az érzelmi abúzusra)...
Kicsivel kellemesebb éjszakákra vágyom, azt hiszem.
Jézusom, de hát mi bajod?
Gondolom a hülye antidepresszáns megvonás. De mondom, aki nyolc hónapig hányt, annak kínból nehéz újat mutatni. Egyébként hihetetlen, hogy a terhesség mennyire traumatizáló élmény volt nekem...
Ez a zsibbadás szédüléssel kombinálva tegnap éjfél körül kezdődött (mostanra csak a zsibbadás maradt, éljen), persze meg voltam róla győződve, hogy agyvérzésem lesz valójában és ennek semmi köze az antidepresszáns megvonáshoz, úgyhogy végrendelkeztem Marcinak (mondd el majd a gyerekeknek, hogy nagyon szerettem őket, téged is nagyon szeretlek), majd elaludtam, hogy álmomban érjen a halál...
Először hajnali négykor riadtam fel: Marcika hosszú monológot adott elő (bizonyára arról beszélt, hogy a szubjektum halott).
Kicsivel később újra felébredtem arra, hogy a macska egészen közelről néz az arcomba. Először, félálomban azt gondoltam, hogy hoppá, na tényleg meg fogok halni, a macskák híresek arról, hogy megérzik a halált és ezért őriz Fanni ennyire.
Aztán amikor kicsit kitisztult az agyam és láttam, hogy a macska előre mered a földre, akkor már sejtettem, hogy egy újabb csótánnyal kell megküzdenem (a családban én lettem a csótánykirakó, mivel Marci durva fóbiát fejlesztett ki, mióta megismerkedtünk 10 centis példányokkal is).
Felgyújtottam a villanyt és egészen csinos kis rovart láttam a lámpa környékén. Mivel már szuper módszerem van, ezért hipp-hopp megfogtam és úgy, ahogy voltam (pucéron), szépen kimentem az ajtó elé és elhajítottam.
Ezek után azt álmodtam, hogy az apám öngyilkos lett, de az anyám még élt és az apám halála után hosszan beszéltem neki arról, hogy az apám egy évtizeden át gyötört a baromságaival (tényleg), mire az anyám azt felelte, hogy nahát, észre se vettem (és ez is durván realisztikus volt: az anyám valóban mindig rácsodálkozott az érzelmi abúzusra)...
Kicsivel kellemesebb éjszakákra vágyom, azt hiszem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.