"Mikor a gyermek gyermek volt"

Mikor a gyermek gyermek volt, karját lóbálva ment, Patak helyett hömpölygő nagy folyót akart, s e tócsa helyett a tengert. Mikor a gyermek gyermek volt, nem tudta, hogy ő gyermek. Mindennek lelke volt még, s egy volt minden lélek. Mikor a gyermek gyermek volt, semmiről sem volt véleménye. Nem volt megrögzött szokása. Elszaladgált a helyéről, törökülésben ült, forgója volt a feje búbján és nem grimaszolt, ha fényképezték.

Beszéltem ma a nagymamámmal, akinek van már Internete, juhéj. Nagyon cuki volt, a videót nem tudta megkülönböztetni a fényképtől és az e-mailemre, amit nekik írtam, úgy utalt, hogy megkaptuk az írást...A nagynéném azt is megkérdezte, hogy ki a fene az a Molly Bloom, haha...

Szóval beszéltünk és ilyenkor persze mindig előjön az apám betegsége, halála, élete is.

Szegény nagymamám, mindig elmondja nekem, hogy igen, nagyon fájdalmas a szülők halála, de nincs fájdalmasabb a gyereked halálánál és ezt bizony el is hiszem neki, hiába volt 60 éves az a gyerek - az ember normálisan arra számít, hogy őt temetik el a gyerekei és nem fordítva.

Most este, mikor lefekvéshez készülődtünk és a babák mosolyogva futottak - bizony, már futnak - felém a kis cuki pizsamáikban a pókhasukkal, akkor eszembe jutott, hogy a nagymamámnak biztos ilyen pillanatok is folyton felvillannak: a boldog, öntudatlan babaidők, amikor az apám még járni meg beszélni tanult és minden izgalmas és minden érdekes volt és nem volt szenvedés és halál és betegség és fájdalom és depresszió.