"túlélni kell, vigyél innen, a hegyekbe fel"

és vannak azok a napok, amikor egyszerre halálosan megharagszom mindenkire, megharagszom a babákra, mert megőrülök tőlük a nap huszonnégy órájában, egyszerűen nem egészséges, hogy folyton csak én vagyok velük és megharagszom rájuk azért is, mert ketten vannak és folyamatosan ordítanak, hogy menjek be a szobába, legyek velük, olvassak mesét, motorozzunk, focizzunk, énekeljek, mutogassak képeket, nézzünk ki az ablakon és nézzük a kopasz fát egész nap, dobáljuk a labdát, kukucsozzunk, mondjuk ki naponta háromszázötvenszer, hogy kisvakond, sétáljunk és futkározzunk és kergetőzzünk, de ha lehet, ezeket csináljuk egyszerre mind és semmiképp se menjek ki soha a szobából, ha egy mód van rá, illetve nem is, kit érdekel mire van mód, maradjak bármi áron, mer ha kimegyek, jaj akkor ők zokognak és elkeserednek és ne, ne, ne, ne főzzek, ne mossak, ne pakoljam a ruháikat, mert ők akkor olyan nagyon magányosak, jajjaj és megharagszom Marcira is, mert már megint nem ért haza kilencig, mert már megint nagyon sürgősen ki kellett számolnia valamit és nem jött ki a nulla és már megint egyedülálló anyának éreztem magam és megint egyedül reggeliztettem, ebédeltettem, altattam, vacsoráztattam, játszottam, énekeltem, fürdettem, olvastam mesét, és fektettem le őket, mindig, mindig, mindent egyedül csinálok, mér nem lehet kilenctől ötig dolgozni, fel nem foghatom és megharagszom ilyenkor magamra is, mert már megint bölcsiket nézegettem és már megint rájöttem, hogy két gyerekkel semmi esélyünk, nincs hely, nincs, nincs, nincs, néncs, néndz, véndz, féndz, pénz és megharagszom magamra azért is, mert a szar angol szakot végeztem el annak idején, mér nincs valami normális szakmám, amit tudnék itt hasznosítani és megharagszom a kurva fölöttünk lakókra, mert folyton visítozva, énekelgetve jönnek haza és ugrálnak és dobolnak és sikoltoznak és csapkodnak éjszaka és megharagszom Angelina Jolie-ra, mert nekem ugyan csak két gyerekem van és nem hat, de én még a kukáig se tudok elmenni a szemetet kidobni, ő meg Oscar-gálán meg az isten tudja milyen jótékonysági eseményeken tekereg és megharagszom a macskára, mert amikor már idegroncsként lefektettem a babákat, akkor őt kell etetni, szeretgetni, engesztelgetni, mert még mindig folyton az ágyba pisil, ha valami nem tetszik neki és megharagszom ilyenkor a szüleimre, mert meghaltak és már soha többé nem tudok velük beszélni és nem láthatom őket és nem tudom felhívni őket és haragszom, mert nem látták az unokáikat és nem tudnak mesélni a csecsemő koromról és nem látják, hogy Léna mennyire elképesztően hasonlít rám és megharagszom mindenre és mindenkire, mert nekem most rossz és mert én szenvedek és haragszom és panaszkodom és nyavalygok és nyivákolok és aztán hazajön Marci és egy ideig ingerülten acsarkodunk, aztán lehiggadunk és megígéri, hogy keres ő is bölcsiket és beszélgetünk és biztat, hogy valahogy el kell indulni ezzel a munkaüggyel meg bölcsivel és hátha valamire jutunk végül és szó van még a babákról is és mutogatom a képeket, amiket ma csináltam Lénáról a kis motorján és büszkén mesélem, hogy bundás kenyeret meg lazacos avokádót ettek és Marci azt mondja, hogy ő nagyon boldog, csak most ez kicsit nehéz és tartsak ki és ügyes vagyok, bár ma kicsit felgyújtottam a sütőt, teszem hozzá félve, nagy lángok nyaldosták belülről, de tényleg, ijesztő volt és még azt is mondja, hogy jó nekünk és majdcsak könnyebb lesz és olyan aranyosak a babák és aztán jön a macska és kedvesen dorombol és Marci ölébe ugrik és eszembe jut, ahogy fogmosáskor, amikor az ölemben ült, Marcika a térdemre tette a kicsi, meleg tenyerét és rögtön tudom, hogy tulajdonképpen már akkor megbocsátottam mindent, de mindent és igen, a szüleimre és Angelina Jolie-ra még mindig haragszom, ezen a haragon még dolgozni kell, egy kicsit rossz most, de elmúlik, dúdolgatom és ahogy írom ezt, szerencsére már nagyjából minden ott van a helyén