helyzetjelentés

Amúgy tök jól elvagyunk hármasban, most valahogy eléggé kisimultak az idegeim, szerintem a futás miatt van ez is, mert szabadidőm amúgy egyáltalán nincs - ez egyébként hogy működik, amikor minden felnőtt dolgozik? Mert nekem ugye ez az álmom a jövőre nézve, de mit csinálunk nyáron a gyerekekkel? Gondolom nem mehetek minden nyáron két hónap szabadságra és terveim szerint nem tanár leszek... -, azt meg általában rosszul viselem, de most valahogy nem. 

Hajnalig Criminal Minds-ot nézek - és meglepő módon néha félek is (nem vagyok félős), azért egyedül húzós ezeken a beteg dolgokon izgulni -, szóval aludni nemigen szoktam, amúgy meg minden a szokásos: kint vagyunk három-négy órát, főzőcskézek, gyurmázunk, olvasunk, újabban folyton együtt énekelgetünk (ez állati cuki), stbstb.

Valamelyik nap akartam magam nagyon sajnálni a költözés miatt, de valahogy nem jött sehogyse a fájdalom, mikor a lelkembe néztem - és rájöttem, hogy egyszerűen már rutin az egész. 

Ha mindent beleszámolok - átmeneti szállásokat itt-ott -, akkor három év alatt ez a tizedik költözésünk, hát most mit stresszeljem itt magam, nyilván lesz majd valahogy. A repülőút sétagalopp lesz az amerikai repülőutunkhoz képest, aztán meg a reptéren majdcsak segít valaki, végülis azt is mindig megoldottam, amikor a hiperszuper houstoni játszótéren ellentétes irányban rohantak a megemelt színpadra hasonlító játszórészen, igaz, folyamatosan a szívroham kerülgetett, hogy hol és mikor esik le valamelyik, illetve rohan ki a forgalmas parkolóba.
Az ilyen nehezebb helyzetekről szokott eszembe jutni, amikor online vettem egy dögnehéz pelenkázót és az akkori lakásunk portájáról hazáig kellett cipelnem és a portás teljesen odavolt, hogy úristen, hogy leszek én erre képes és akkor azt válaszoltam neki, hogy I have twins, I'm able to do anything. És tényleg.