...és akkor én mondtam a tesóméknak, hogy elköltözöm veled Triesztbe. De erről te még akkor nem tudtál...
De végül én mondtam, hogy gyere velem.
Hát persze, persze, de szerintem annyira egyértelmű volt, hogy együtt kell lennünk az első perctől, hogy csodálkoztam volna, ha nem mondod.
Nem vagyok az az ömlengős típus, szóval csak simán hálát adok az égnek, hogy ilyen szerencsém van (lányok, akiknek eddig nem volt: nekem se volt egészen 34 éves koromig (sőt), szóval szerintem maga vagyok az inspiráció).
Holnap lesz a negyedik házassági évfordulónk és ez az egész nekem még mindig elég elképesztő: amikor találkoztunk, már teljesen biztos voltam benne, hogy sem normális kapcsolatom, sem gyerekeim nem lesznek soha, aztán tessék, most van mindenem.
Pedig a környezetemben nagyjából mindenki kifejezetten az ellendrukkerem volt, mikor előálltam azzal, hogy külföldre költözöm valakivel, akit öt perce ismerek - őszintén szólva szerintem állati mázlink volt egymással, de én a véletlenben meg a szerencsében hiszek, nem a sorsban. (Jó, mondjuk jogosan aggódott mindenki, tekintve, hogy előszeretettel jártam azelőtt mindenféle módon bántalmazó pszichopatákkal.)
Egyébként sokat gondolkozom azon, hogy ha majd a gyerekeim csinálnak ilyet és állatira fogom félteni őket a csalódástól, meg a rossz döntésektől, meg a bántalmazó pszichopatáktól, akkor semmilyen alapom nem lesz sajna prédikálni. Hát így megy ez.
