Ez a szülés után létrejött érzékenységem szerintem már sosem fog elmúlni: befejeztem ma a Paris Wife-ot, ami Hemingway első feleségéről és a párizsi életükről, illetve szomorú szakításukról szól és lehetne nagyon giccses is, de szerencsére inkább tárgyilagos és ahol kell, ott vagy visszafogottan romantikus vagy visszafogottan szomorú, de én mégis sírdogáltam (!!) a héven (!!) a befejezésén, olyan képletesen van megírva annak a szép nagy szerelemnek a vége (milyen hasznos jószág is egy napszemüveg).
Persze nekem ezekről mindig az én nagy és csúnya (és sok! Vagy öt évig szakítottunk, teljesen beteg kapcsolat volt*) Istvános szakításom jut eszembe, az volt annak idején olyan érzés, mintha kitépték volna a szívemet a helyéből és úgy kellene tovább élnem, szétszakított mellkassal; az ilyen fájdalmak persze elmúlnak (szerencsére), de egy illattal, egy számmal, vagy egy jól megírt könyvvel (vagy akár a könyvből egy mondattal) könnyen visszahozhatóak és ha visszajönnek, engem mindig teljes erőből letepernek - félelmetes az ember "érzelmi" memóriája.
* az anyukám mindig azt mondogatta, hogy végigsírom a fiatalságom. Hát, mondjuk úgy húsz és huszonöt éves korom között tényleg nem nagyon csináltam mást a síráson kívül - kár, hogy akkoriban nem blogoltam jobb, hogy akkoriban nem blogoltam, rémes lenne visszaolvasni azt a fajta elkeseredett reménytelenséget, ami meghatározta az egész kapcsolatunkat meg nagyon hosszú ideig az életemet is.
