De én ezt azért tényleg utálom. Mármint, hogy miért ne lehetne - mondjuk egyszer az életben öt percig -, hogy tényleg minden ott van a helyén: hogy az embernek egyszerre van szerelme, szép gyerekei, tűrhető munkája, normális lakása.
Nekem soha az életemben nem volt ilyen, valami mindig, mindig hiányzott: jó, a munkámmal eleve sok baj van/volt, a pasik meg nagyrészt teljesen gázok voltak, szóval izé, most hirtelen rá kell jönnöm, hogy alapvetően nálam majdnem mindig minden szar volt, hú, szuper, hát akkor most több szinttel feljebb jutottam: most éppen csak munka-fronton tragikus az életem, hümm, tök jó, hát nem?
Na tessék. Egészen könnyen eljutottam egy siránkozós postból egy hurráoptimista postba, hát így kell ezt csinálni, hát úgyis azt hallottam, hogy pozitívan kell gondolkozni, hát tessék, íme, én nem is vagyok egy cinikus állat, kérem, én rácsodálkozom a világ nagyszerűségére nap mint nap (vagyis egy poston belül mindenképp), meg ilyenek.
A végén még szmájlit is rakok ide, na.
