Játszótéri és focipályán töltött időnket összegezve arra jutottam, hogy nagyon sok a nagyon undok, mísz anyuka, a kamaszok tragikusak (és különösen a kicsikkel), de ha valaki kedves a szülők vagy kamaszgyerekek közül, az mindig hímnemű. Érdekes. (Ma egy nagyon kedves kb. tizenhatéves-forma srác focizott Marcikával, tök jó fej volt, mindig direkt passzolta neki a labdát, pedig elvileg a haverjaival játszott. Marcika egyébként szuperjól focizik, imádja is, meg kifejezetten ügyesnek tűnik.)
Marci végre hazajött, nekem meg azonnal kisimultak az idegeim (reszketős idegbeteg vagyok mikor nincs itt - persze nekem meggyőződésem, hogy ő a sárkány proxym: amikor itt van, akkor mindig csak ő ripakodik rá a gyerekekre, ha valami rosszat csinálnak, én meg halál nyugodt vagyok. Ha elmegy, azonnal elsárkányosodom), persze gyötrődnivaló (szokás szerint) van egy csomó: mindenféle izé munkalehetőségek merültek fel, egyik se tetszik annyira, de valamit mégis lépnem és döntenem és pluszban vállalnom kell, mert utálom, hogy alig van jövedelmem (soha ne kezdjetek vállalkozni, semmi értelme, mondjuk mekkora disznóság már, hogy a nyelvtanárokból kényszervállalkozót csinálnak). Meg aztán még hirtelen lett nekem egy múltból feltűnő barátnőm is, akinek meglepően nagyon örültem, remeteség ide vagy oda.
Marci aszonta szerelmes volt Londonban Londonba, hát el is hiszem, London szuper, London csodálatos. Emlékszem, mikor még ő is írt blogot és írta, hogy Londonba költözik, akkor azt kommenteltem nála, hogy csókoltatom Londonkát. Persze akkor még legalább másfél évig nem találkoztuk, nade aztán Londonkában meg annál inkább - ah, micsoda idők voltak azok.
