Eh. Hogy tetézzem a pocsék kedvemet, nemcsak este, de éjjel is összevesztem a gyerekekkel, úgyhogy ma megfulladok a bűntudattól, de utálom az ilyet. (Nem részletezem, undok hárpia voltam, egyszerű, csúnya történet.)
Olyan nehéz mindig tündibündi anyukának lenni, isteni lehet, ha valaki képes rá.
Mondjuk az a jó a nagyobb gyerekekben, hogy lehet velük beszélni a rossz hangulataimról (meg persze az ő hangulataikról is), meg lehet bocsánatot is kérni, mikor nagyon átmegyek sárkányba és végül lehiggadok.
Nem tudom mi a bajom, ezek a munkaügyek mondjuk halálosan nyomasztanak, meg öregszem is - esküszöm elkezdtem ezen vergődni, hihetetlen -, persze mindenre gyógyír a futás, szóval nem is vekengek itt tovább, unom már a blogon nyivákolást, olyan felesleges, bár persze néha jól esik.
