Nem szeretem én a halottak diszkriminálását...na mi ez a hülye ötletem már megint, ugye? Elmondom: mindig lehet hallani a hírekben, meg olvasni az újságban, hogy hosszú, fájdalmas küzdelem után, meg nem adta fel a harcot, meg a végsőkig kitartóan küzdött és hasonlók, ezekkel is éreztetve, hogy a súlyos betegeket tiszteljük, mert ők nem adják magukat csak úgy...bezzeg például egy öngyilkos, ő csak tragikus hirtelenséggel hal meg, neki nincsenek heroikus jelzői, ő feladta, ő kilépett, őt nem tiszteljük, ő nem tudta micsináljon jódógában, ő gyenge, ő önző; pedig istenem, micsoda hosszú fájdalmas küzdelem lehet az, amíg eljutsz odáig, hogy már nem akarsz élni, hogy képes vagy kárt tenni magadban és hogy már annyira rossz létezni, hogy még a mindenki számára félelmetes halál is sokkal jobb megoldás mint küzdeni tovább a világban.
Konklúzió? Az nincs. Ja, de, mittudomén. Szeressük jobban az öngyilkosokat. Előtte is, utána is.
És persze meg is kell bocsátani nekik is, magunknak is. (Ezt csak úgy magamnak mondtam, ne figyeljetek.)
