Remélem az, hogy iskolában dolgozom, immunissá tett végre mindenre: mindenki influenzás, tüdőgyulladásos, fosóshányós, nemtommis körülöttem - beleértve Lénát is -, nekem meg kutyabajom, leszámítva a munkahely undoromat - de most két nap szabadságon vagyok, mert Léna beteg és az iskolában szünet van. Bár nincs mit csinálnom bent, a főnököm alig akart elengedni, mondván, hogy mindig nagyon sok dolog van (:lemondóan sóhajt és csúnya pofát vág).
Sokat tudnék erről írni, de paranoiás lettem, szóval inkább óvatoskodom - legalább megtekinthetitek egy azelőtt valóban őszinte blog hanyatlását.
Egyébként látszik, hogy keveset blogolok: valamelyik nap hazajöttem a munkahelyemről és bőgtem az idegességtől meg a stressztől, aztán elkezdtem panaszkodni Marcinak, aki azonnal előállt egy remek akciótervvel és marha ideges lett attól, hogy én ideges vagyok (sajnos nálunk ez van, nekem nyugodtnak kell maradnom, különben nagy baj van), pedig én csak nyavalyogni akartam kicsit; hiába, szegény férfiak értetlenül állnak egy jó kis gyógyító nyavalygás előtt. Régen mindig a blogban nyavalyogtam, de mostanában egyszerűen nincs se kedvem, se erőm este leülni a gép elé.
Aztán az is van, hogy kedden lesz négy éve, hogy meghalt az apukám - milyen ironikus, hogy aznap jár le a próbaidőm és bevallom, nagyon gondolkozom rajta, hogy hagyom a francba ezt a szar helyet * a munkahelyemet -; az évfordulók nem tesznek jót, ilyenkor mindig olyan nyugtalan leszek, pedig pont most gondolkodtam azon, hogy talán már sikerült tisztáznom az ő helyét az én életemben, meg a viszonyunkat, meg az ő egész helyzetét a családban, meg azt, hogy mióta az eszemet tudom, ivott (a legviccesebb, hogy én ezt tulajdonképpen nemrég tudatosítottam magamban - előtte jó játszma tag módjára mindig elkentem, elmismásoltam, magam előtt is kisebbítettem a dolgot, ezzel a szokásos de azért sokszor olyan jófej volt dumával).
Az is halálra nyomaszt, hogy az istennek nem hívom fel az oktatómat - mondjuk halkan hozzátenném, hogy utálom is az egészet -, hát sose lesz nekem jogosítványom, már látom, de az a helyzet, hogy képtelen vagyok a sok túlóra és gyerekezés mellett mást is csinálni: igyekszem most megint futni, de az is nagyon komoly szervezést igényel és arra inkább már nem is gondolok, hogy olaszul el fogok teljesen felejteni, mert egyáltalán nem foglalkozom vele - mikor is foglalkoznék...
Szomorú vagyok aztán azért is, mert az oviban volt fogadóóra és bár minden szépet és jót mondott a gyerekekről az óvó néni, azt is elmondta, hogy látja, hogy kicsit szét van esve a család amiatt, hogy sokat dolgozom, azt mondja, a gyerekek valahogy mintha csak úgy sodródnának és össze-vissza szabályoknak engedelmeskednének. Mondjuk tény, hogy a bébiszitterek nagyrészt rémesek - az első kapásból itthagyott minket egy hónap után, egyem a szívét -, a gyerekek úgy verik át őket, ahogy akarják, szóval ők biztos, hogy csak szétzilálják az eddig lefektetett szabályokat. Eh, nem jól van ez így, most hat órás állásokat nézegetek, dehát lehetetlen bekerülni munkahelyekre, utálom ezt.
Jézusom de rossz kedvem lett, fene tudja, hogy jó-e ez a blogolás egyáltalán...
* nem tudok én rébuszokban beszélni, nagy hibám ez nekem - szóval az őszinte blog nem hanyatlik még végképp, ez tetszik; jó, hát majd ha megütöm emiatt a bokám, az meg biztos nem fog
* nem tudok én rébuszokban beszélni, nagy hibám ez nekem - szóval az őszinte blog nem hanyatlik még végképp, ez tetszik; jó, hát majd ha megütöm emiatt a bokám, az meg biztos nem fog
