Léna a művészi tornán eltörte az orrát (még szerencse, hogy nem hokizik).
Épp most is az ügyeleten vannak Marcival, mert az itteni sebészetről átküldtek minket a Bethesda gyerekkórházba, ahol most még nézegetik, mert jól megütötte a fejét. Nekiesett egy pad sarkának, szörnyű, rosszul vagyok ha erre gondolok, főleg, mert a szeme körül lettek nagy sebek, tehát nyilván kis híja volt, hogy nem azzal történt valami.
Amin mondjuk nagyon ki vagyok borulva, hogy nem a torna foglalkozás vezetője és nem is egy óvó néni hívott fel, hanem egy anyuka, aki felháborodott (joggal), hogy az ordító, vérző Lénával senki nem csinál semmit, de még csak nem is szólnak nekem. Jól hangzik, nem? Ma pont Marci ment volna értük, én kimenőt kaptam, de aztán hazarohantam inkább és együtt értünk oda, aztán először együtt mentünk a sebészetre, de én utána itthon maradtam Marcussal, ők meg kórházaznak (bár percenként hívogatom szegény Marcit, úgyhogy rosszul járt, de vezetni még mindig csak ő tud sajnos.)
Annyi jó volt a dologban, hogy kettesben lehettünk Marcussal - ezer éve nem volt ilyen -: annyira furcsa, ha az embernek egy gyereke van, nekem teljesen szokatlan élmény és minden sokkal egyszerűbb, Marcus egészen kezes és szófogadó volt.
update: Közben hazajöttek, Léni fontoskodik, hogyaszongya azt mondta a doktor néni, hogy ha hányok, akkor vissza kell menni és kaptam matricát. Kis törött orrú babám, jaj, rémes ez, éjjel ébresztgetni kell és figyelni, hogy jól reagál-e.
