"Anya, anya ebben a sivatagban mért hagytál itt, ebben a sivatagban?"

Szerda délután volt anyáknapi műsor, ahol a gyerekek kissé kaotikusan előadták, hogy mennyire szeretik az anyukájukat. 

Én ugye nem vagyok egy meghatódós alkat, ezeken a kis helyes műsorokon leginkább röhögni szoktam, olyan vicces, ahogy a kis makik belezavarodnak a versekbe, meg hamisan énekelnek, de volt egy momentum, ami nagyon meglepett engem. 

Az ünnepség legelején volt egy komoly, "felnőtt" vers, nem tudom kinek az előadásában, nem tudom kinek a verse, ráadásul igazi giccsparádéval körítették, na mindegy, a lényeg, hogy amint a versben sorolni kezdték az anyák erényeit, nekem ömleni kezdett a könnyem, nagyon meglepő volt. 

Már beszéltem itt arról, hogy egy csomó bánatot okoz a szüleim halála most megint és valahogy a héten megvilágosodtam: szerintem a ház tehet róla.

Igen, álmaim háza. Ami kicsit olyan, mint a balatoni házunk (ahol a szüleim a legjobban szerettek lenni; úgy is tervezték, hogy ott lesznek nyugdíjasok), kicsit meg olyan, mint a nagymamámék régi háza, ahol a nyári szüneteken kívül az egyéb szüneteket töltöttük és ahol sok jó kaja, sok jó könyv, sok jó program, vadregényes kert és gondtalan fiatalság volt, ahol még körülvett minket az egész család és minden olyan egyszerűnek tűnt.*

Jaj, úgy hiányzik a nagy család, úgy hiányoznak a szüleim! Na ez az, szerintem, amiről az öregedés igazán szól: hogy szép sorban elveszíted a szeretteidet.



*Simán lehet persze, hogy bármilyen ház így felkavarna, mármint azok, amiknek jó illatú kertje és szívfacsaróan romantikus hangulata van.