"Világot hamvasztottam el szivemben és nincs jó szó, mely megrikasson engem, kuporogva csak várom a csodát, hogy jöjjön el már az, ki megbocsát és meg is mondja szépen, micsodát bocsát meg nékem e farkasveremben!"

A temetésen ott volt az apai nagypapám második felesége is, a temetés utáni ebéden mellette ültem, beszélgettünk, nagyon aranyos nő (őt akarom pótnagyinak, ma rájöttem), megbeszéltük, hogy mennyire szokatlan dolog, hogy ez a két család jóban van, hiszen az új nőre mindig köpködni szoktak, itt meg úgy volt, hogy még a szüleim esküvőjén is ott volt az új feleség (aki volt vagy hét évvel idősebb a szüleimnél), nagymamámmal kisebb-nagyobb megszakításokkal mindig tartották a kapcsolatot, a gyerekei (tehát a féltestvérek), pedig sokáig össze is jártak.  Jó, szerintem ez valójában valamiféle közös sors-fílingnek volt köszönhető: a bántalmazó nagypapám talán akaratlanul is összekovácsolta áldozatait. 

Kiderült az is a beszélgetés során, hogy a nagypapámtól (akitől egyébként az ikervonalat "kaptam" valószínűleg - ő volt iker, az ikertestvére két évesen meghalt egyébként, jaj) rettegett mind az öt gyereke, gondolom a feleségei is. Alezredes volt és ennek megfelelően (vagy nem megfelelően...) brutálisan katonás, ráadásul a nagymamámat a beteges féltékenységével üldözte, gondolom a második feleségével sem volt ez máshogy (amúgy ötven sem volt, amikor szívrohamban meghalt), az apukám egyszer úgy fogalmazott, hogy a pokolból menekült el, amikor összeházasodott az anyámmal.
Szegény nagymamám, olyan nehéz élete lehetett. Öngyilkos lett az apja, a fia, nagyjából huszonöt éve beteg a még élő lánya, a nagynéném, a férje teljesen őrült volt (és szinte biztos vagyok benne, hogy verte is) és hát ő maga is egy rapszodikus, hisztériás nő volt, de ezen azért annyira nem csodálkozom. A dédnagymamám egy csupa élet, nyitott, sokat olvasó, bátor, virgonc nőci volt (kilencvenhét évesen halt meg, de szerintem akkor is csak azért, mert hirtelen elege lett), de ő is biztosan elnyomta a lányát rendesen.
Ja és még egy adalék a nagymamám nehézségeihez: zongoraművésznek készült és a zeneművészeti főiskolát azért hagyta ott, mert a férje egyszerűen megtiltotta neki az iskolásdit, gondolom féltékeny volt, borzalom.
Mondjuk azért a válást szépen lezongorázta a nagymamám szerintem (a lakás is az övé lett, amit az ezredesség miatt kapott a nagypapám), büszke vagyok rá, hiszen akkoriban a válás azért nagyon nem volt divat, a jóban, rosszban, ütésben, rúgásban, holtodiglan, az már inkább működött. 

Hajlamos vagyok sokszor őt hibáztatni azért, ami az apukámmal történt, azért, amiért olyan lett, amilyen, de azért anyaként azt is tudom, hogy nagyon kell vigyázni ezekkel az ítéletekkel - sok-sok szerencse kell a gyerekneveléshez is. 

Hogy is van a We Need to Talk About Kevin-ben? Amikor a főszereplő bemegy a fiához a börtönbe és míg várakozik, egy másik fiatalkorú elítélt anyjával beszélget és a nő megpróbál valami vigasztalót mondani neki, valamit, amivel felmenti kicsit a felelősség alól. Megkerestem, sokat gondolkozom ezen a "vigasztaláson" azóta is, mióta először olvastam: You can blame your mother, and she can blame hers. Leastways sooner or later it's the fault of somebody who's dead.(...)It's always the mother's fault, ain't it? The boy turn out bad cause his mama a drunk, or a she a junkie. She let him run wild, she don't teach him right or wrong. She never home when he back from school. Nobody ever say his daddy is a drunk, or his daddy not home after school. And nobody ever say they some kids just damned mean. Don't you believe that old guff. 

A temetés közben meg bevallom, majdnem végig az apukámra gondoltam.
Azt vettem észre, hogy nekem már bármilyen gyász, bármilyen temetés az apukám körül forog - jó, a saját anyjáé még elég jogosan is -, úgyhogy kedves névtelen, aki itt keringsz és tudni véled, hogy nem dolgoztam fel az anyám halálát, kérlek gondold át jobban a dolgot (és ne ítélj az én életemről a saját projekcióid alapján, ugyanis (dobpergés) én az apám halálát nem tudom feldolgozni sehogy sem. Persze ez teljesen egyértelmű és normális szerintem, hiszen az apukám csúnya és hirtelen halált halt a gyerekeim négy hónapos korában (amikor épp igen nehéz élethelyzetben voltam ugye), a kapcsolatunk terhelt volt, tele szomorú (és persze szép és vidám) emlékkel a múltból, de mindezek ellenére azért nagyon szerettem őt, annyira jó apa lehetett volna, ha nincs olyan durván saját magába csavarodva. 

Azt is elmesélte még ez a bizonyos második feleség ma, hogy hét hónapos terhes volt, amikor ikreket szült, akik meghaltak közvetlenül szülés után (vagy közben? részleteket nem mondott), szegény, szegény, ez iszonyú, akkoriban gondolom egyrészt észre sem vették, hogy ikrek lesznek, másrészt nem volt semmilyen apparátus nagyon kicsi gyerekek életbentartásásra. Eszembe is jutott, hogy bizony, lehet, hogy mi is meghaltunk volna Marcikával, ha nem 2010-ben szülöm őket. 

Drága Marcikám aztán megvidámította a napot délután: azzal fogadott, hogy délután az oviban másik csoportban aludtak, ahol a gyerekeknek ő olvasta fel a mesét alvás előtt. Jaj, nagyon büszke vagyok rá, remélem ez azért sokat dobott az önbizalmán (egyébként azzal nincs nagy baj szerintem, csak sok hülyeség miatt csesztették, de amit tudott jól, amiatt nem dicsérték, mondjuk ez inkább a régi oviban volt jellemző). Nagyon dicsérték, hogy milyen csodálatosan hangsúlyoz (csak halkan merem mondani, hogy valószínűleg jobban olvas, mint az óvó néni), jaj, nem bírom idegekkel, annyira szép és cuki és okos.