(Majdnem) mindannyian ismerjük. Alattomosan támad, a túl-szituációkban.
Túl jó, túl szép, túl vad, túl különleges, túl valószínűtlen, túltúltúl. Igen, az az émelyítő érzés, ami akkor tör ránk, mikor valakivel túl tökéletes harmóniában létezünk, mikor valakinek minden egyes szavával egyet értünk, amikor szinte eggyé válunk a másik emberrel valami pállott, fülledt, zavaró módon.
Amikor valakivel annyira jó, hogy megrémülünk és gyorsan elkezdünk lefelé ásni, lefékezünk, menekülünk, falakat építünk, távolságra vágyunk.
Szerintem ez nem önsorsrontás, hanem inkább egészséges egovédelem: ritkán meri az ember teljesen levetkőztetni az agyát és a lelkét idegenek előtt.
(Holnap pitbull üzemmódban bukkanok fel majd a város különböző pontjain, kívánjatok nekem sok szerencsét.)
*Menekülési Ösztön
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése