De mi van ha az emocionális szenzáció (thx Iván) hajhászásán az egyikünk nem ugyanakkor, nem ugyanúgy, nem igazán lép túl? Hát mi van, mi van, semmi sincs: majd akkor egyszer csak lesz nyilván nagy balhé, sírás-rívás, csalódottság, nagyopera, halál, egyszóval egy fasza kis melodráma összes kellékét felsorakoztatjuk gyorsan.
Tudom én, hogy valamiért a legtöbb ember nem fér a bőrébe és általában a "nem itt és nem most" kell neki, tudom én, hogy amink van, azt általában nemhogy nem becsüljük, de le se köpjük egy idő után (azt hiszem akkor szakítottam az Istvánnal meglepő módon tényleg utoljára, amikor azt mondta, hogy már észre se veszem, hogy itt vagy), meg tudom én, hogy a state of emergency sokak számára ez egyetlen járható út azért, mert másképp nem érzik, hogy élnek, bizonybizony, hány éven át hittem ebben én is, borzalom.
De azért most bevallom nektek kedves tévénéző gyerekek, én ettől az egésztől rettegek és hányok és egyáltalán semmi szükségem nincs rá (most persze bólogattok, hogy nektek se, de csak nézzetek magatokba gyorsan, jó azér az az állóvíz felkavaró hisztéria, háddenem? Jézusom, hát mit is csinálnátok érzelmi zűrzavar nélkül?), mert az elmúlt években iszonyatosan belefáradtam az összes ilyen kibaszott játszmába, az összes szánalmas csikicsukiba, tudjátok: ha szeretsz valakit, akkor valamiért úgy kell tenni mintha nem szeretnéd és így majd megőrül érted állítólag, hogy büszkének, hiúnak és gőgösnek kell lenni, hogy nem szabad igazat mondani, hogy nem szabad a félelmeidről beszélni, hogy a lelked nem lehet egészen csupasz a másik ember előtt, mert akkor kiadod magad és csak gusztustalan csúszómászó leszel a szemében, hogy nem szabad kiismerhetőnek lenni, hogy rejtélyesnek kell maradni, hogy mindent a lehető legkényelmetlenebbül kell intézni, lehetőleg úgy, hogy még véletlenül se társ legyél a kapcsolatban, hanem ellenfél, szóval nem, soha többé nem megyek bele semmi ilyenbe; az összes eddigi kapcsolatom legfőbb tanulsága, hogy igenis vannak fekete-fehér dolgok, bármennyire is szereti mindenki csúnyán elmaszatolni az érzelmi életét.
Tudom én, hogy valamiért a legtöbb ember nem fér a bőrébe és általában a "nem itt és nem most" kell neki, tudom én, hogy amink van, azt általában nemhogy nem becsüljük, de le se köpjük egy idő után (azt hiszem akkor szakítottam az Istvánnal meglepő módon tényleg utoljára, amikor azt mondta, hogy már észre se veszem, hogy itt vagy), meg tudom én, hogy a state of emergency sokak számára ez egyetlen járható út azért, mert másképp nem érzik, hogy élnek, bizonybizony, hány éven át hittem ebben én is, borzalom.
De azért most bevallom nektek kedves tévénéző gyerekek, én ettől az egésztől rettegek és hányok és egyáltalán semmi szükségem nincs rá (most persze bólogattok, hogy nektek se, de csak nézzetek magatokba gyorsan, jó azér az az állóvíz felkavaró hisztéria, háddenem? Jézusom, hát mit is csinálnátok érzelmi zűrzavar nélkül?), mert az elmúlt években iszonyatosan belefáradtam az összes ilyen kibaszott játszmába, az összes szánalmas csikicsukiba, tudjátok: ha szeretsz valakit, akkor valamiért úgy kell tenni mintha nem szeretnéd és így majd megőrül érted állítólag, hogy büszkének, hiúnak és gőgösnek kell lenni, hogy nem szabad igazat mondani, hogy nem szabad a félelmeidről beszélni, hogy a lelked nem lehet egészen csupasz a másik ember előtt, mert akkor kiadod magad és csak gusztustalan csúszómászó leszel a szemében, hogy nem szabad kiismerhetőnek lenni, hogy rejtélyesnek kell maradni, hogy mindent a lehető legkényelmetlenebbül kell intézni, lehetőleg úgy, hogy még véletlenül se társ legyél a kapcsolatban, hanem ellenfél, szóval nem, soha többé nem megyek bele semmi ilyenbe; az összes eddigi kapcsolatom legfőbb tanulsága, hogy igenis vannak fekete-fehér dolgok, bármennyire is szereti mindenki csúnyán elmaszatolni az érzelmi életét.
A legtobben nem tudjak mit csinalnak, annyira bele vannak suppedve a mocsarba, amit kiboritottak a szinpadra. Es azt hiszik az a vilag.
VálaszTörlésEszukbe se jut, hogy nezhetnek a darabot zsollyerol is, es akkor talan tudnak mi a helyes.