Oxford, London, bármelyikben élnék holnaptól, a templomnak tűnő egyetemi épületek láttán hirtelen megcsap a proliság érzése: én bizony csak egy békásmegyeri lány vagyok
Oxfordban egy háromnyelvű (angol papa, spanyol mama, Rómában felnövő gyerek, I mean) őrült antropológusnál laktunk, aki másfél évig Nepálban vizsgálgatta az embereket, majd visszatért Oxfordba, hogy ukulelézzen, krumplit ültessen, meg doktorit írjon
Londonban kiderült, hogy Nápoly Európa Afrikája, hogy az ezotéria tényleg az új vallás, hogy szeretem a sushit, hogy szexuális horizontom tovább tágítható (ne vigyorogjatok, a szex komoly dolog), hogy Martin Esslin Theatre of the Absurd című műve nemcsak az egyetemi tanárok kollektív hallucinációja, hogy a large coffee koffeinmérgezést okoz, hogy Angliában az utcai szabadulóművészek is közel annyira viccesek mint John Cleese, hogy hiába edzem magam, még mindig abnormálisan féltékeny vagyok, hogy az angol kutyák iszonyú kedvesek, hogy az angol macskák iszonyú kedvesek, hogy az angol mókusok iszonyú kedvesek, hogy az angolok az állataiknál ugyan kevésbé kedvesek, de változatlanul nincs hőérzékelésük, viszont olyan csodálatosan működik náluk az infrastruktúra, hogy ismét leesett az állam, hogy London az én Bakonyom, hogy
Azt mondták, hogy pár napig élhet csak így
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.