Tegnap este nagyon alattomosan megint rám ugrott a gyász: hirtelen olyan iszonyú szomorúságot éreztem a szüleim és a nagybátyám halála miatt, hogy majd megfulladtam a könnyektől.
Újabban az fáj a legjobban, hogy nem ismerhették meg a babákat. Mondjuk azért annyiban jót is tesznek ezek a hirtelen jövő nagy sírások, hogy legalább felismerem, hogy nemcsak a bezártság, meg az idegen ország és a babák miatti új élethelyzet borít ki, hanem az összes depressziómban és nemalvásomban és bánatomban vastagon benne van a gyász.
PS.: Az is mindig kiborít, hogy a gyerekorvos folyton azt mondogatja, hogy kérdezzem meg az anyámat erről, meg arról, meg hogy az anyám biztos megmutatta, elmondta ezt meg azt...ilyenkor olyan szívesen szájon vágnám, végül persze csak kedvesen mosolygok, hogy ahaaha.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.