Nagyrészt egyébként a gyerekek és az ő nevelésük misztifikálása okozza a problémát: ha kevésbé képzelnénk, hogy az a legfontosabb, hogy a gyereknek jó legyen, ha kevésbé ugrálnánk a gyerekek körül, ha jobban belesimulnának az életünkbe és szem előtt tartanánk azt is, hogy NEKÜNK mi a jó, akkor sokkal kevesebb lenne a nehézség. Persze egyedül, segítség nélkül ez lehetetlen és talán mindennek ez a kulcsa.
Bevallom, én abszurdnak tartom, hogy egész iparágak épülnek a gyereknevelés köré, hogy a gyereknevelés minden egyes mozzanatáról vaskos könyveket írnak és mindennek klinikája van... abszurdnak tartom, abszurdnak tartom, de kit érdekel ez?
Ez remek üzlet, hiszen a hiszékeny, reménykedő szülő igénybe veszi az alvásklinika segítségét meg a válogatós gyerekeknek szervezett eszetlenül drága nyári tábort, meg isten tudja még micsoda baromságot. A szerencsétlen szülő ilyen-olyan fejlesztésre járatja a gyerekét, mert ma az is a trend, hogy a gyerek számolni tudjon még mielőtt járni tudna és a szerencsétlen szülő mindent, de mindent megtesz a gyerekéért.
Ami persze rendben is lenne, de ami manapság folyik, az már nem ésszerű és legfőképpen egyáltalán nem természetes, ahogy mi magunk sem vagyunk már természetesek, vegyük csak az én példámat: itt ülök egy kétmilliós város kellős közepén és teljesen egyedül próbálom megoldani a gyerekek beszédfejlesztését, igyekszem megfelelően táplálni őket, igyekszem megfelelően szeretni őket, igyekszem elvinni őket a játszótérre, stb, stb...egyetlen feladatom az, hogy őket ellássam. Nem, nem, kivételesen nem panaszkodom, most csak gondolkodom azon, hogy ez mennyire...hát, nincs jobb szó rá: természetellenes.
Mivel ők egyelőre úgy nőnek fel, hogy azt látják, hogy én tökéletesen kizsákmányolható vagyok, hiszen csak azzal foglalkozom, hogy nekik jó legyen, ezért nyilván később is teljesen természetes lesz, hogy engem lehet HASZNÁLNI. Ami bizonyos mértékben normális is, ugyanakkor a gyerekeknek meg kéne tanulniuk némileg önállósodni, de ebben a természetellenes környezetben ez szinte lehetetlen.
Sokat gondolkodom azon, hogy mi lehet a megoldás erre és még mindig csak azt gondolom, amit tegnap írtam: az embereknek segíteniük kéne egymásnak, találkozniuk kéne egymással, időt kéne tölteniük egymással, azaz szeretniük kéne egymást. Igen.
De amíg az emberek fórumokat indítanak arról, hogy gyűlölik a gyerekeket úgy általában, vagy hogy gyűlölik a SAJÁT gyerekeiket, addig borzasztó nehéz a lávpíszhepinesz igémet hirdetni.
Pedig azt hiszem ez a kulcs: az embereknek egyszerűen jobban kéne szeretnie egymást és jobban kéne figyelnie egymásra. És ezt most egy kicsit sem szentimentálisan mondom, inkább tárgyilagosan, elcsodálkozva azon, hogy mennyire elképesztően egyedül van a városi ember és mennyire sokat tesz azért, hogy ez így is maradjon.
Nem, ezek egyáltalán nem korszakalkotó gondolatok, nyilván naponta harmincmillióan felismerik, hogy mi a probléma a világgal, de nem is akarok én itt semmi különlegeset mondani, inkább csak gondolkodom ezeken, meg próbálok megoldást találni legalább elméletben.
És persze a legrohadtabb még az egészben az, hogy az ember teljesen elvesztette a bizalmát és a hitét. Mert hiába papolok én itt arról, hogy jöjjön már át segíteni a szomszéd - ha átjönne, nyilván elkezdenék rettegni, hogy egy szép napon lemészárol minket, vagy elrabolja a gyerekeimet. Hogyan és mikor történt vajon, hogy az emberek ennyire bezárkóztak? Biztosan hosszú folyamat volt, bár én a saját gyerekkoromból is sokkal nagyobb nyitottságra és bizalomra emlékszem.
Azon is elgondolkodtam még, hogy simán lehet, hogy a modern kisgyerek természetes közege mégiscsak inkább a bölcsi, mint az otthona, mert a bölcsiben alkalmazkodnia kell, látja, hogy nem ő a világ közepe, a bölcsiben nem ugrálják körül, nem ugyulibugyulizzák, hogy egyen, igyon, aludjon, a bölcsiben ő csak egy a sok gyerek közül.
Eh, nem tudom mi a megoldás, de azt hiszem azt tudom, hogy ami most van az emberrel és a gyerekekkel, az valahogy kifejezetten beteg és - nem győzöm eleget mondogatni - természetellenes.
Na, ideje folytatnom a természetellenes életemet, kedves gyermekeim zokognak az ágyukban.
