És igen és igen és IGEN.
Mivel már reggel sírdogáltam, hogy én ezt nem bírom tovább, Marci estefelé elküldött moziba. Csodálatos, hogy Houston nagyjából egyetlen művész mozijától gyalog tíz percre lakunk és a mozijegy is csak tíz dollár...a mozival szemben van ez az óriási könyváruház; egyelőre gyűjtöm az erőt, hogy a csórók szívfájdalmát (=pénzhiány) legyőzve bemenjek nyálat csorgatni. (Egyébként meg úgy utálom, mikor valaki folyton arról beszél, hogy nincs pénze - az olyan nagyon nem kúl és borzasztóan nem szexi. Abba is hagyom gyorsan, titokban leszek csak szegény.)
Szóval a film: gyerekek, én még életemben nem élveztem filmet ennyire, jókat vihogtam (egyáltalán hogyan lehetséges, hogy az ember nem csak francia filmeket néz?) és igen és igen és igen, 21 hónap után először volt programom EGYEDÜL, ó kéj, ó mámor, esküszöm meg akartam csókolni a mozi padlóját. Mikor hazajöttem, Marci azt mondta, hogy olyan vagyok, mint akit kicseréltek és tényleg úgy is érzem magam. Szóval nem vagyok én depressziós, csak hullafáradt azt hiszem.
Az Öreg Babák holnap lesznek 21 hónaposak, remélem életben maradok a tizennyolcadik születésnapjukig (legalább) - bevallom, reggel hétkor, pár éhgyomorra elmondott Boribon után nem vagyok ebben olyan biztos.
Btw Boribon: Marci múltkor feldobta a mesét kicsit, ugyanis Annipanni pont olyan rémisztően mély hangon beszélt, mint a Grudge-ban a szellemkisfiú. Mentségünkre legyen mondva, hogy a babák is hahotáztak...
És hát amúgy meg azt hiszem, hazamegyünk,* heló Budapest, meg ilyenekre gondoltam.
*nem, nem nyárra (mert sokan kérdeztétek), hanem lakni, örökre (remélem nem, khm), egy év múlva.
*nem, nem nyárra (mert sokan kérdeztétek), hanem lakni, örökre (remélem nem, khm), egy év múlva.
