szörnyű volt a mai nap, most meg
mehetek mosogatni - ilyenkor gyűlölöm a világot. a macska most a matracra
pisilt, nem tudom hogy jutott be a szobába, simán lehet, hogy ő is ki
tudja nyitni, egész nap ki volt onnan zárva...épp amikor észrevettem a
foltot, Marcika egy hatalmasat
kakilt és pisilt a földre (szétjött a pelenkája), Léna meg a pisiben
kezdett táncolni. amikor ezek történnek, akkor komolyan nem értem, hogy
miért maradok életben és hogyan hordom ki lábon az agyvérzést...gyűlölöm
a macskát. ma már sírtam is, rémes, amikor délután sem alszanak és egy
percem sincs magamra, tegnap este meg éjjel is egyfolytában a Lénához rohangáltam,
lassan megőrülök ettől.
Ti, kedves többi anyukák, ezeket soha nem érzitek? Én az ilyen napok után annyira szeretnék kimenekülni a világból, a mindenféle babablogokon meg mindenki csak arról ír, hogy így evett, meg ezt mondta, meg milyen szép, de senki, egy árva szóval sem mondja, hogy neki ez nehéz lenne. Komolyan szégyellni szoktam magam, hogy majd belepusztulok a háztartási robot szerepbe.
Ezt más csak tudomásul veszi és kész? Nekem egyszerűen sírhatnékom van attól, hogy az egész életem csak kötelességekből áll, hogy mindig másokat kell pátyolgatnom, hogy még a vécébe se lehet elbújni sírni, mert döngetik az ajtót. És közben persze imádom őket és cukik meg viccesek meg szépek, csak ez a cseléd szerep ne társulna az egészhez, hogy egyfolytában valakinek főzni kell, valakit pelenkázni kell, mosogatni kell, felmosni kell, mosni kell, pakolni kell, ruhákat rakosgatni kell, sétálni kell, a babákat szórakoztatni kell, etetni kell, itatni kell, gyógyszert beadni kell, szelidíteni kell, hisztit hallgatni kell, mindenki másnak a problémáját megoldani kell...csak tudnám, hogy én hova tűntem ebből a történetből.
