És persze én vagyok az első, aki megérti, ha valaki nem szereti a gyerekeket vagy idegesítik őt (legalábbis a más emberek gyerekei), mert ilyen állandóan ficergő, zajos, büdös, buta kis lényeket tényleg nehéz szeretni ha 1) nem ismered őket, "nem beszéled a nyelvüket", nem tudsz bánni velük és például sosem voltál gyerekek közelében (az én esetem részben ilyen) 2) eleve ellenségesen viszonyulsz hozzájuk, mert a szüleiket is taszítónak találod (na ez rám tökéletesen illik) 3) valójában tartasz tőlük és talán ez is az "ismeretlenség" miatt van 4) rád tukmálják őket (nézd milyen szép, de aranyos, vedd fel, fogd meg a kezét, lécci vigyázz rá egy kicsit).
Ugyanakkor felülvizsgáltam a saját érzéseimet a gyerekek iránt és arra jutottam, hogy hát azért ez az én nagy gyerekutálatom mégse nagyon állja meg a helyét, mert egy csomó gyereket most már állati aranyosnak tartok és bizony, bizony, játszótéri tapasztalataim azt mutatják, hogy a szimpatikus, kulturált szülőknek vannak cuki, aranyos, kedves gyerekei, akikkel örülök, ha haverkodnak az én gyerekeim. (Valamelyik nap lett egy nagyon helyes kis barátjuk, együtt csúszdáztak nagy nevetgélve...mondjuk Marcika sokszor elég rideg azokkal, akik nem Lénák, de azért kicsit felengedett ő is.)
Azt is akartam még mondani - Léna még mindig siralmas kaki helyzetére tekintettel - hogy engem például ezek a mások által nagyon gusztustalannak tartott dolgok (kaki, hányás, köpés, stb) sem zavarnak egyáltalán (na jó, azért ezeket főleg a saját gyerekem csinálja, az idegen gyerekeké lehet, hogy nem tetszene annyira), a szagokat sokkal jobban bírom, mint a zajt...
Aztán még az is eszembe jutott, hogy nem elég a magam aggodalma a beszéddel kapcsolatban, a gyermektelen ismerősök újabban állandóan kérdezgetnek, hogy de nem kéne még beszélniük? És tudom, tudom, ne figyeljek oda semmire és úgyis jó úton járok a sok olvasással, énekléssel és beszéddel, de mégis sokszor arra riadok éjjel, hogy rettegek, hogy csak nehogy kiderüljön, hogy az én gyerekeim retardáltak és sosem fognak megtanulni beszélni.
Egyébként annyira látom már, hogy az ikrek miért beszélnek később: egymás közt tök jól elvannak, nekik mindig van egy kis barátjuk, akit már ismernek, akivel telepatikus kapcsolatuk van, hát jól van az úgy, minek ezeket a fárasztó szájmozgásokat tanulgatni, más barát nem kell, máshoz nem kell beszélni, kedves édesanyánk is ért minket, csak mutogatnunk meg nyögnünk kell és meg van oldva minden. Na igen...persze tudom, elvileg nem kéne reagálni a mutogatásra meg nyögésre és akkor majd kimondanák a szót (nem), de hát énnekem sajnos nincsenek arra napjaim, hogy egy szóért harcoljak valamelyik gyerekkel, míg a másik mondjuk addig szétkapja a lakást. Újdonság most nálunk - azt hiszem részben azért is vagyunk idegroncsok -, hogy a babákat kiengedtük ketrecükből (iszonyúan balhéztak már egy szobába zárva) és most mindig mindenki máshol akarja tönkretenni a lakást, eszméletlen...
Tegnap este arról beszélgettünk, hogy milyen hatalmas változást hoz két gyerek az ember életébe, hát még, ha épp kontinensváltó kultúrsokkban is szenved és megjegyeztem Marcinak, hogy furcsállom, hogy ő nem lett depressziós. Ötkor, mikor Léna bömbölni kezdett (szerintem megint nagyon fájt a hasa), Marci bejelentette, hogy depressziós.
