Lénával azt játsszuk, hogy én vagyok a kisbaba és ő az anyukám.
Eleinte nagyon szépen gondoskodik rólam - előre megegyezünk, hogy még nem tudok beszélni - , puszilgat, simogat, ha nyüszögök nagyon édesen kérdezget: mi a baj, kicsim? édes drágám éhes vagy?, majd, miután egyszer egybefüggően nyivákolok vagy két percig és semmi nem tetszik, amit megoldásként javasol (tök ügyes egyébként: akar adni enni, inni, akar felolvasni, meg felajánlja, hogy kakiljak), akkor egy kis iszonnyal az arcán de mégis valahogy tárgyilagosan megkérdezi: nem lehetne inkább, hogy már tud beszélni?
