"Jaj, Uram, engem bántanak. Nekem hideg nyállal kenik homlokom is. És bizonyos tekintetben mindig rúgnak hátulról. Jaj, roppant hideg hagymákat eszek. És nekem kezeim ragadnak. Jaj, tele van a föld bélülről kukacokkal. És most jut eszembe, hogy az ember nem él örökké. Jaj istenem, szerkesztő úr, mit tetszik szólni hozzá, hogy az ember meghal. És fekete földben sötét homokot eszik ragadós gombócokba összeragadva. Jaj, keserű így az élet, azér' mondom, szerkesztő úr kérem, borzasztó nehéz az ember élete itt ezen a földön, bizony, bizony, s a súlyos angyal letorpad. S fáklyáját lefelé fordítja.

A texasiról kiderült, hogy jóindulatú, nagylelkű és kedves ember. Három nap múlva mindenki utálta. 

Mindig ez a két mondat jut eszembe arról, ahogyan az iskolában állnak hozzám, illetve ahogy viselkedem a többség elképesztően negatív kisugárzásának hatására. (Én kiegyensúlyozó típus vagyok: ha valaki hisztérikusan vidám a közelemben, akkor hirtelen nagyon szomorú leszek, a hatalmas pörgéstől és zsezsegéstől majd elalszom, a keserű gonoszságtól meg általában Teréz anya és Buddha gyermekének érzem magam.)

A (magyar) tanári kar valami döbbenetes: képzeljétek el a világ legkeserűbb, legrosszkedvűbb, leghitetlenebb, legsavanyúbb embereit összezárva (van egy-két kivétel, de sajnos tényleg ilyen kevés) és képzeljétek hozzá a hangulatot; remek, nem? És hiába minden, egyszerűen nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ez az egész annyira nagyon sajátosan magyar. 

Hogy semmi nem tetszik, hogy mindenki hülye, hogy minden és mindenki szar, hogy mindenki gyanús, hogy senki nem dolgozik és szenved annyit mint mi, hogy nálunk mindenki másnak jobb, hogy minket bántanak, de mi tudjuk, hogy jobbak vagyunk (bárkinél), hogy a nekünk tetsző dolgokról is csak utálkozó lekicsinyléssel beszélünk (ahogy gimnáziumi barátnőm mondta annak idején bármire, amit nagyon jónak gondolt: nem szar), hogy a tőlünk különböző emberek nemhogy elfogadásra, de csekély megértésre sem méltóak, hogy a világ egy ellenséges hely, ahol jobb, ha nem számítunk semmi jóra, mert végül szükségszerűen pofára esünk. 

Egyébként most, hogy újraolvastam, rájöttem, hogy valami hasonlóval tömte a fejemet az apukám is elég sok éven át.