A néni rábeszélt, hogy vénatapogatósan vegyen vért, mert a kézfejbe döfés úúúúgy fáj (egyébként tényleg). Szar volt, a másodiknál kicsit sötétült a világ, de aztán hősiesen nem ájultam el, a harmadiknál meg biztattam magam, hogy most már vége, szóval mondhatni megedződtem a terhesség alatt.
Akkor azzal csesztettek, mikor mondtam vérvételkor, hogy ájuldozós vagyok, hogy dehát hogy fog maga így szülni; empatikusak voltak nagyon, ja. Megjegyzem a szülésnek nem sok köze volt a tűfóbiához, dehát.
A terhesség óta egyébként minden kellemetlenséget sokkal nyíltabban vállalok: annyira kellett akkor folyamatosan hánynom minden utcasarkon, bokorban, boltban, orvosi rendelőben és autóban, buszon, villamoson, mindenhol, bárhol, hogy egy idő után már egyáltalán nem érdekelt ki mit gondol.
Elolvastam, hogy mi mindentől lehet miómám és most már komolyan kíváncsi vagyok, hogy pajzsmirigy problémám van-e vagy inzulinrezisztenciám (esetleg mindkettő), fasza kilátások.
Persze a Dívány szerint rejtély, hogy mi okozza a miómát...hát izé, ahogy olvasom, annyira azért nem rejtélyes. Meséltem a nagymamámnak, boldogan fuvolázva kérdezgetett, imádja az orvosi híreket; majd egy adott ponton elmesélte, hogy méhnyakrákban halt meg a nagymamája...nekem meg az jutott eszembe, hogy nem biztos, hogy akarom tudni - sőt, nem biztos, hogy jó tudni -, hogy mekkora genetikai selejt családom van, komolyan.
Jó, oké, valamiben meg kell halni - de nem lehetne úgy, hogy a felmenőim egy részénél legalább valami gyorsan ölő gutaütésről szóljanak a történetek?
Jó, oké, valamiben meg kell halni - de nem lehetne úgy, hogy a felmenőim egy részénél legalább valami gyorsan ölő gutaütésről szóljanak a történetek?
