"Jaj, keserű így az élet, azér' mondom, szerkesztő úr kérem, borzasztó nehéz az ember élete itt ezen a földön"

Bűntudatot érezhetsz azért, mert nem használsz textilpelenkát, de azért is, ha használat közben, néhány mosás után, megszürkül valamennyi. Bűntudatos lehetsz a tápszer és a szoptatás miatt is. ("Szegény kisgyerek, biztos éhes, eleget kap enni?") Bűntudat leselkedik rád a fürdőszoba ajtó mögött ("Én mindig langyos vizes vattával töröltem le szegény kis feneküket, nem ezekkel a szörnyű, vegyszeres törlőkendőkkel.") Ott bujkál a fiókos szekrényben. ("Ezek a modern ruhadarabok persze könnyen kezelhetők, de szegény kis fenekük legalább levegőzött a régi tiszta gyapjúholmikban.")

A bűntudat les rád, ha a baba sírva fakad, de ha megvigasztalod, akkor is lecsap ("Elrontod azt a gyereket drágám, hosszú távon neked lesz nehezebb") Bűntudat lapul a konyhában, míg keserves erőfeszítéssel próbálsz kinyitni egy bébiételt ("Hát nem nagyon hasonlít az igazi ételhez, vagy igen?") Ha a baba nyugodtan szemlélődik a kosarában, akkor sem kímél ("Szegény kisöreg, kicsit untat, ugye? Azt mondják, ingerszegény környezetben lelassul a fejlődés ritmusa."), de kajánul megnyalja a szája szélét, ha föltámasztod, hadd nézze mit csinálsz ("Szegény kis hátának nem sok ez? Még olyan puhák a csontjai.")

Csak úgy száműzheted a bűntudatot, ha az anyaság John Wayne-jévé képezed át magad: megkeményedsz, határozottan, öntudatosan, némi megvetéssel szemléled a világot. Hagyod a mamát, hadd mondja a magáét. A másik lehetőség, hogy egyszerűen megnézed a gyerekedet: mennyi mindent rosszul csinálsz, a gyerek mégis TÖKÉLETES. Szeret téged. Majdnem tiszta és éppen nem is olyan éhes. Úgy veszi az életet, ahogy jön. Hogy papírpelenka van rajta, felemás zokni és a kétéves bátyja könyékig feltűrt pulóvere, nem érdekes.*

Tegnap éjjel eszembe jutott a gyerekek születése utáni brutális időszak; az őrült kétségbeesésünk, amikor fogalmunk se  volt, hogy mihez kapjunk, csak az volt biztos, hogy aludni, na azt egyáltalán nem lehet hosszú hónapokig.

Sok mindennel próbálkoztunk akkor, hogy egyikünk se pusztuljon bele az ikrezés élményébe: újabb és újabb menetrendeket eszeltünk ki, beosztottuk, hogy ki mikor etet és hogyan váltjuk egymást és ehhez képest a reflux gyógyszereket mikor kell beadni és mindezt hogyan írjuk fel valahová és valahogy soha semmi nem működött, elcsúszott, a soros etető elaludt, képtelenség volt felkelteni; igaz, hogy az egész ködbe vész, de nagyon kemény időszak volt. 

Szóval volt ez a nagy kínlódásunk, hogy valami rációt vigyünk a káoszba és az őrületbe, de sokszor azért csak az történt, hogy én (órára!) felkeltem kaját gyártani még a gyerekek előtt, Marci pedig félig csukott szemmel, szolgaian követett mindenhová, mert hát ő is akart segíteni szegény, mégse csináljak mindent én egyedül (hahaha - de azért cuki volt, na).

Azért jutott eszembe ez tegnap, mert nagyjából ugyanez történt, csak éppen fordítva: Marcika kettőtől háromig megállíthatatlan, majdnem hányásig fajuló köhögőrohamot produkált, mire Marci azonnal kiugrott az ágyból, vitte a Fenistilt, szívta az orrát, dajkálta, itatta, megmérte a lázát, kilógatta az ablakon, pipáztatta, inhaláltak (! ezen a ponton a szomszédok már biztos a hajukat tépték), stbstb.

Én meg vagy tíz perc elteltével riadtam csak fel, bevonszoltam magam a gyerekszobába, lerogytam ott az ágyra, kicsit elaludtam, majd az orrszíváshoz átjöttünk hozzánk, hogy szegény Lénát ne zavarjuk (nyilván végig ébren volt), a jelenet megismétlődött, bár annyit azért próbáltam közreműködni, hogy félálomban simogattam Marcus haját, meg mondogattam, hogy na, már múlik, nem köhög olyan gyakran. És szégyen, gyalázat, de előző éjjel meg fel sem ébredtem egy ugyanilyen köhögőrohamra. De semmire: se az inhalálásra, se az orrszívásra, se Marcus szenvedő sírására. (És itt szeretném megemlíteni, hogy Marci jófejségéért nem tudok eléggé hálás lenni.)

Ma aztán bűntudattól vezérelve itthon maradtam vele (nem leszek túl népszerű az iskolában, ha Marcusnak hetente lesznek köhögőrohamai a továbbiakban is) és óránként (!) inhaláltunk, próbáltunk együtt aludni (őőő, én aludtam, Marcus elszökött olvasgatni - újabban nem alszik délutánonként, ennyit a délutáni szexről hétvégenként), cukiskodtunk, olvasgattunk  istenem, mennyivel jobb volt, mint egész nap bezárva lenni az iskolába!

Mondanám, hogy nem tudom mitől vagyok így kipurcanva, dehát pontosan tudom: mostanában hat órát is ritkán alszunk, hétvégén itthon komoly munkatábor van, amúgy meg folyamatos a verkli, kiszállás az nincs sosem, az élet tényleg nagyon fárasztó. 

Esti bónuszként letört egy darab egy hátsó fogamból - rám jár a rúd mostanában, háddenem?

* Libby Purves: Hogyan ne legyünk tökéletes anyák? (Többek között ezt a könyvet olvasom most. Nem rossz, bár helyenként kicsit túltolja ezt a mindent leszaró anya pózt, meg a fordítás is béna időnként és hát az egész könyv kicsit öregecske, de jókat röhögök azért néha.)