"minden egyénben rejlik valami leírhatatlan, valami, ami csak rá jellemző, és ezért teljességgel pótolhatatlan"

A gyász olyan mint az elhatalmasodott és irracionális féltékenység.
Hiába működsz és funkcionálsz megfelelően a világban, hiába teszel tudatosan sokat a szomorúság, a hiány, a veszteség feldolgozásáért, hiába próbálod racionalizálni, az érzés, hogy végérvényesen elvesztettél valakit, valamit, az érzés, hogy magadra maradtál, valahogy mindig ott morajlik, zajlik, dübörög a háttérben, szorítja a gyomrod, kaparja, markolássza a torkod, egy kicsit mindig bénultnak érzed magad tőle, egy kicsit mindig viszahúz, egy kicsit mindig elnémít.
És időnként váratlanul és kegyetlenül lecsap, hogy ideig-óráig mindent elborítson: megdermeszt és kétségbe ejt, hányingered lesz tőle, fázol, meleged van, az érzés tökéletes reménytelenségbe taszít, tehetetlenné tesz és a csontodig hatolva zsibbasztóan fáj. Sosem tudod honnan jön és mikor lesz vége, sosem érted miért olyan erős és miért pont akkor annyira pusztító.
Aztán a vihar lecsillapodik, elmúlik és újra meghallod a tompa morajt. Aztán évre év jön, évre év megy.