Szerencsére azért van sok tökéletes pillanat: amikor Léna sírva ébred és be kell menni megnyugtatni, olyankor kiveszem az ágyából és a kis hüppögő testét magamhoz szorítom, a kis könnyes puha arcát puszilgatom és így álldogálunk sokáig és az egész olyan megnyugtató és meghitt, olyankor tényleg megáll az idő; meg aztán amikor Marcikával birkózunk és valahogy mindketten felborulunk és hanyatt fekve, nevetgélve nézzük a plafont.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.