Valamelyik nap, mikor aludtak az állatkák, megint néztem egy kis Szex és New Yorkot és bár nem elemzendő darabról van szó, én mégis elemeztem egy kicsit és érdekes felfedezést tettem: a négy nőből kettő* évekig ugyanazokkal a fickókkal vergődik, kezdi újra, csak barátkozik, szakítanak, egymásra találnak, szakítanak, egymásra találnak és ez megy vég nélkül...és igen, ez van tényleg a legtöbb ismerősömmel is: egy csomó ember él majdnem-kapcsolatban - és persze én is ezt csináltam sokakkal, sok éven át.
Mintha az emberek elfelejtettek volna szakítani, mintha nem tudnák hogy kell ezt csinálni - a könnyes búcsú mindig csak majdnem-búcsú (de könnyes, mert a majdnem-szenvedélyt könnyekkel lehet a legjobban eljátszani), az utolsó telefonbeszélgetést követi még hatszázhuszonöt búcsúszex és pár közös "baráti" év...de miért?
Az anyám korában az emberek még el merték engedni egymást, ma már nem. Tényleg ilyen nehéz akár csak barátot is találni, hogy ha találunk valakit akivel (viszonylag) jól érezzük magunkat, akit így vagy úgy (barátként vagy szexpartnerként vagy szerelmesünkként) nagyon szeretünk, azt bármi áron magunk mellett kell tartanunk? Igen, valószínűleg.
Egyszer azt olvastam valahol, hogy aki az egyetemen (vagy akármilyen iskolában, közösségben) nem találja meg a párját, annak később már nagyon nehéz dolga lesz - és tényleg.
Mert hiába van iwiw, facebook és lovebox, ezek úgy látom inkább csak az ismerkedési-kapcsolati zűrzavart fokozzák, inkább csak a majdnem-kapcsolatok kialakítását könnyítik meg, de valamiért szinte soha nem teremtenek tiszta helyzetet.
Tiszta helyzet alatt értem mondjuk a miénket (az nagyon tiszta volt, nem is értem, hogy lehetséges, hogy nekem megadatott egy ilyen): megismerkedtünk, egymásba szerettünk, együtt élünk, összeházasodtunk, gyereket csináltunk, vidámkodunk, hej.
Vagy a tiszta helyzetek valamiért már egyre ritkábbak? Manapság már nem szeretjük eléggé egymást ehhez? Manapság már annyi alkalom és lehetőség van majdnem-kapcsolatra - ami sok szempontból kényelmesebb a tiszta helyzetnél -, hogy azzal mindig megelégszünk? Vagy ha nem is elégszünk meg, de elfogadjuk, mert nincs jobb?
*egyébként ez még egész jó arány, a valóságban inkább négyből négy nő csinálja ezt
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.