Azért szeretek bemenni az oviba kellemetlen dolgokról is beszélgetni, mert mindig meghallgathatom, hogy mennyire jól sikerültek a gyerekeim és milyen fantasztikusan okosak és hogy imádják őket.
Ma reggel beszélgettünk az ovis fejlesztővel (aki nekem igen meggyőzőnek tűnt, okos - és érdekes - dolgokat mondott), aki dióhéjban azt mondta, hogy Marcus - valószínűleg a koraszülöttség meg az ikerség miatt - hipotón, vannak még csecsemős reflexei, ezért terápiára szorul (azt mondta, hogy könnyen lehet, hogy Léna is, bár őt az óvó nénik nem küldték ősszel gyógytornára) és szeptemberben csináltassunk felmérő tesztet azért, hogy kiderüljön, hogy mik a fejlesztendő területek, javasolják-e a focit, stbstb, de addig is lógassuk itthon fejjel lefelé és mászassuk az összes létező mászókán.
Btw hétvégén voltunk játszóházban és trambulinoztunk - a trambulin egyszerűen csodálatos, én imádtam -, állítólag az is szuper, meg egyáltalán: mindenféle mozgás.
Azt mondta még a kedves Ágicska nénicske (Marcus így hívja), hogy Marcika az összes problémáját csodálatosan kompenzálja a nyitottságával, meg hogy olyan huncut és iszonyú jól kommunikál és hogy ő nagyonnagyonnangyonnagyonnagyon szereti.
Teljesen meghatódtam, meg ilyenkor azért ki is borulok, így utólag is, mert ezt például Amerikában miért nem nézte meg soha senki, ez fontos dolog - nem mintha a terápiáért tudtunk volna fizetni, de akkor is. Mondjuk az is igaz, hogy akkor még sokkal idegesebb lettem volna, hogy van ez a probléma és nem tudjuk orvosolni, gondolom a terápia percenként 100 dollár Amerikában.
Persze azért így is halálra izgultam magam a megkésett beszédfejlődésük miatt (és az persze simán összefügghet a mozgásos problémákkal), szerintem a depressziómban ez is vastagon benne volt akkor. Szerencsére megnyugtatott a fejlesztő nénicske, hogy még pont időben vagyunk és minden jó lesz.
PS.: Vicces volt, kérdezte a fejlesztő még azt is, hogy veszélyeztetett terhes voltam-e (egyébként én úgy tudom, hogy minden ikerterhesség veszélyeztetett, mondjuk én tényleg veszélyben voltam a hányással, de a többiek jól voltak bent), merthogy már az sem tesz jót a hasban lévő gyereknek, ha az anya nem mozog mert feküdnie kell.
Nos, mivel mi Amerikába költöztünk, meg Triesztből jártunk haza orvoshoz meg különben is, én terhestornáztam, meg rengeteget sétáltam - a cukor miatti félelmemben is -, ezért asszem én nem tettem hozzá Marcus hipotónságához, bár azt már ritkán szoktam elmesélni, hogy milyen kalandosan - és 30 hetes terhesen - jutottunk ki Amerikába, mert valahogy mindig olyan furán néznek rám, meg akármit mesélek ezekről a dolgokról, nagyzolásnak hat, pedig micsináljak, ez az igazság. Persze ez ugyanaz az effektus, mint ha szépirodalmat olvasol és klasszikus zenét hallgatsz, akkor csakis sznob lehetsz, akármilyen autentikus is az érdeklődésed.
Persze azért így is halálra izgultam magam a megkésett beszédfejlődésük miatt (és az persze simán összefügghet a mozgásos problémákkal), szerintem a depressziómban ez is vastagon benne volt akkor. Szerencsére megnyugtatott a fejlesztő nénicske, hogy még pont időben vagyunk és minden jó lesz.
PS.: Vicces volt, kérdezte a fejlesztő még azt is, hogy veszélyeztetett terhes voltam-e (egyébként én úgy tudom, hogy minden ikerterhesség veszélyeztetett, mondjuk én tényleg veszélyben voltam a hányással, de a többiek jól voltak bent), merthogy már az sem tesz jót a hasban lévő gyereknek, ha az anya nem mozog mert feküdnie kell.
Nos, mivel mi Amerikába költöztünk, meg Triesztből jártunk haza orvoshoz meg különben is, én terhestornáztam, meg rengeteget sétáltam - a cukor miatti félelmemben is -, ezért asszem én nem tettem hozzá Marcus hipotónságához, bár azt már ritkán szoktam elmesélni, hogy milyen kalandosan - és 30 hetes terhesen - jutottunk ki Amerikába, mert valahogy mindig olyan furán néznek rám, meg akármit mesélek ezekről a dolgokról, nagyzolásnak hat, pedig micsináljak, ez az igazság. Persze ez ugyanaz az effektus, mint ha szépirodalmat olvasol és klasszikus zenét hallgatsz, akkor csakis sznob lehetsz, akármilyen autentikus is az érdeklődésed.
