Valahogy nem jól csináljuk mi ezt a gyerekezést: egyszerűen teljesen abszurd, hogy nekem az állásinterjú a kikapcsolódás.
Annyira fáradt vagyok, komolyan, ma senki nem aludt délután, mert Marcika borzasztóan köhög, ennek megfelelően olyan hisztisek most, hogy az állandó rikácsolásban-veszekedésben a gondolataimat se hallom.
Eh, nem jól van ez így - legalább egy kurva kertünk volna, úgy azért csak könnyebb lenne az élet.
Persze, tudom, majd megnőnek és akkor bánni fogom, hogy elvágyódtam mellőlük ezeken a nehéz napokon (nem mintha el is mennék, tehát végülis nem lesz mit megbánni, khm), meg vissza akarom hozni a kisgyerekkort, meg stbstb, de az a helyzet, hogy én is ember vagyok. (Ezt Marcikától idéztem, ő szokta mondani nagyon viccesen, hogy most én beszélek, én is ember vagyok - nyilván tőlem tanulta; persze, tudom, tudom, mártírszöveg, hát ez van.)
Most mennem kell, óriási ordítás és verekedés tört ki a másik szobában - immár kilencszázadszor ma.
