Előbb teregettem az erkélyen. Az erkélyen, amiről kiugrott az apukám, ha valaki nem tudná. 

Teregetés közben azon gondolkoztam, hogy én biztos nem vagyok normális, mert mostanra már teljesen megbarátkoztam ezzel a gondolattal: hát igen, van aki kórházban hal meg, van, aki otthon, van aki autóbalesetben és igen, van, aki leugrik egy erkélyről. A mi erkélyünkről. 

Furcsa dolog ez, de már nem zavar. Eleinte, amikor elkezdett nem zavarni, akkor az zavart, hogy mért nem zavar. Hogy én nyilván pszichopata vagyok, hogy már nem érzek semmit. 

A legelején persze rossz volt, ahogy jöttünk haza a gyerekekkel az oviból folyton azon gondolkodtam, hogy hova esik az ember, ha kiugrik az erkélyünkről, folyton azon gondolkodtam, hogy tán kéne oda tennem egy koszorút, folyton azon gondolkodtam, hogy tejóég, mért kell nekem itt lakni; itthon egy csomót nézegettem az erkélyt, hogy vajon hogy ugrik ki innen az ember. De aztán ez az egész fokozatosan elmúlt, fene tudja mitől, nyilván sokat számít, hogy nem egyedül lakom itt, hogy a gyerekek jelenléte felülír mindenféle baljós, bánatos, depresszív hangulatot és tettet. 

Azt mondjuk még mindig nehezen viselem, amikor régi ismerősök látható (és tolakodó) érdeklődéssel méregetnek - vagy legalábbis én úgy érzem -, mintha látni akarnák rajtam ennek az egésznek a nyomát. Jó, hát minden csoda három napig tart, nyilván egy öngyilkosság se olyan izgi három évvel később. 

Azon is szoktam gondolkozni, hogy kéne menni a temetőbe, de én rettentő temetőellenes vagyok - már mindenkinek elmondtam, hogy engem sose temessenek el, szórjanak a Balatonba, remek hely -, ezért sose megyek, minek? Tényleg, minek? Nagyjából minden órában eszembe jutnak a szüleim, vajon komolyabb gyászmunkát végeznék ha a sírjuk felett állnék? Kétlem.

Ah, nem is erről akartam beszélni, hanem Lénáról, hát, bocs, tudom, ez egy nehéz téma, de fene tudja, engem az utóbbi években annyira környékez a mindenkinek a meghalása, hogy egész higgadtan állok a témához - ami persze jó, meghalunk mind, vagy mi van. 

Mondjuk felzaklatnak a "híres" öngyilkosságok, az emberek ostoba megnyilvánulásai meg végképp: mikor Robin Williams öngyilkos lett, akkor egy rakás nagyon primitív kommentet olvastam, ilyeneket, hogy jódógában nem tudta micsináljon, meg csicska, köcsög, gyáva öngyilkos, hát...hogy egy klasszikust idézzek és ezt így hogy?