“It made me sad when I caught myself pretending that everybody out there in cyberspace cared about what I thought, when really nobody gives a shit. And when I multiplied that sad feeling by all the millions of people in their lonely little rooms, furiously writing and posting to their lonely little pages that nobody has time to read because they’re all so busy writing and posting, it kind of broke my heart.”

Egyszer megkaptam valakitől - egy másik blog kommentjében, haha -, hogy micsoda tiszteletlenség az olvasókkal szemben, hogy nem lehet kommentelni (WTF, tejóég), de szerintem az igazi tiszteletlenség unalmas, semmitmondó dolgokról írni (ez egyébként nyilván pont akkora hülyeség, mint a kommentelési lehetőséget hiányolni). Jójó, mindenkinek más az unalmas és tudom, hogy a legtöbben égnek a vágytól, hogy a Marcika arcán lévő borzalmas piros izéről olvassanak, meg ilyenek, dehát. 

Egy időben azt gondoltam, hogy csak akkor kéne leírni valamit, ha olyasmi történik veled - vagy olyasmit gondolsz -, ami senki mással nem történhetne. 

Na jó, azt persze tudjuk, hogy minden ember egy csoda, szóval megismételhetetlen és egyszeri minden egyes elfogyasztott kakaóscsiga és bepelenkázott, megszólalni tanuló gyerek és új munkahely meg szerelem és egyéjszakás kaland, dehát izé...az én hozzáállásom persze nem mérvadó, mert egyrészt én vagyok a világon az egyik legcinikusabb figura - tessék, ez unikum, nemde? -, másrészt mert ha csak a Nagyon Izgalmasak írnának blogot a Nagyon Izgalmas életükről, akkor mittudomén, a blogok száma mondjuk háromra redukálódna. 

Ez csak arról jutott eszembe, hogy már a harmadik rettenetesen unalmas postot rejtem el, nem akarok tiszteletlen lenni. Szerintem, ha az ember blogger, akkor nem árt, ha fel tud mutatni valami nagyon extrémet - hát, nekem most épp semmi ilyenem nincsen. 

Azér blogolok persze serényen, amint látjátok, na most már inkább megyek is, ez se valami izgi, őőőő nehéz kijönni ebből a mondatból, éhes vagyok, náthás vagyok, uncsi vagyok. (morogva el)







PS.: Ja és persze ezt is megírtam már vagy háromszázharmincszor az elmúlt nyolc évben.