Megvettem az Egyasszonyt könyv formájában is - majdnem ugyanaz egyébként mint a blog volt, a végén pár oldal kiegészítéssel - és elolvastam két hajnali utazás alatt (a másfél órás utak erre jók azért): diszkréten sírtam minden megállóban és minden járművön, nagyon szívszaggató darab, olvassátok el.
Én nem hiszek a rózsaszínezésben, a burokban nevelésben, a manapság kötelező vidámságban (bár rosszkedvűnek lenni olyan nagyon magyar, az meg nem valami jó dolog), meg a negatív dolgok tagadásában-elutasításában: szerintem igenis fontos ismerni az életet és tudni kell, hogy vannak kemény idők, brutálisan nehéz sorsok, baromi szomorú dolgok, na meg azt sem árt tudni, hogy az élet utálatosan igazságtalan - és persze néha abba is muszáj belegondolni, hogy a legtöbben mennyire nagyon szerencsések vagyunk mégiscsak.
Az apukámnak volt egyébként a mániája, hogy keményen kell nevelni minket, hogy megtudjuk, hogy a világ valójában egy gonosz, sötét hely, ahol minden és mindenki ellenünk van. (Jézusom, milyen szomorú gondolat.)
Néha szoktam gondolkozni azon, hogy micsoda utolsó leckét kaptunk tőle: ha az élet, a világ elég szar és te nagyon egyedül vagy benne, fiam, akkor szállj ki belőle idő előtt.