Feljegyzések az ikres anyák házából vol.sokezer

Tegnap Marci Lénát vitte felmérésre - ha tudnék vezetni, mehetnék én is ilyenkor, hát, például erre kell a nyavalyás jogosítvány -, ma meg Marcikát tornázni (kicsit ki vagyunk akadva ettől a tornáztatástól és mindenképp itthon akarjuk csinálni, pedig nagyon nyomják, hogy járjanak a gyerekek hetente többször, dehát ingünk-gatyánk rámenne a dologra, arról nem is beszélve, hogy kábé megoldhatatlan össze-vissza hurcolni hol egyiket, hol másikat, istenem, öt percre lakó nagymamák, hol vagytok?!; mondjuk fogalmam sincs, hogy hol lesz nekünk egy héten háromszor két óránk arra, hogy mindkét gyereket tornáztassuk) és tegnap Marcussal fiús programoltam (boltba mentünk - ezt mindkét gyerek imádja -, buszoztunk, héveztünk és autókat néztünk), ma meg Lénikével csajosat (boltba mentünk, aztán a Dunához andalogva sétálgatni) és mikor jöttünk hazafelé, beszélgettünk:

Marcikáék otthon vannak már?

Nem, szerintem még nincsenek. Szereted a Marcikát? Örülnél, ha otthon lenne?

Igen, szeretem a testvéremet. Mindenkit szeretek, csak magamat nem. 

Jaj, Léna, de miért nem?

Mert mindig elhagyom a csatokat a hajamból...

Ez borzasztó, hogy egy csodaszép, okos, cuki négy éves ilyet mond, teljesen odavagyok azóta is; persze tavaly már az oviban is mondták, hogy Léna alulértékeli önmagát, nade ez szívfacsaró. Sokáig magyaráztam neki, hogy nem számít, hogy elveszíti a csatokat, mert ő egy nagyon szép, okos, ügyes nagylány, dehát máskor is mindig ezt mondogatjuk, aztán mégis ilyeneket mond, drága Léna baba, nem bírom idegekkel.
Amúgy nekem változatlanul nagyon furcsa egy gyerekkel lenni, persze jó is, de valahogy kicsit mégis olyan üres - nem is tudom elképzelni, milyen lehet egy gyereket szülni, komolyan. A gyerekeknek is furcsa, nagyon várják egymást, nehezen viselik a különlétet, kamaszkorukban biztos nehezen oldják majd meg ezt az egymásról való leválást.