Ülünk délután a szobában és kínunkban nézzük a Mónika show-t, dermedten hallgatjuk, ahogy egy makkos cipős derék nagy barom zagyvál a szerelemről, a változásról meg a családról és akkor az anyám azt mondja: ilyen lenne, ha az állatok megszólalnának, én meg röhögök, merhát ez ugye remek poén, az anyám meg beszél, idétlenkedik, valahogy olyan mint régen, de persze minden teljesen más, nem, nem hagyja vigasztalni magát, egyszerűen gyűlöli, hogy kihullik a haja (én mit hisztiznék, te jó ég), én meg nem beszélem le erről, végre valamit nem némán tűr, hadd utálja, hadd beszéljen róla, épp ideje, hogy mi befogjuk a szánkat, aztán otthagyom őket, mer élni kell ugye, az anyám még hajt is folyton, mondván, hogy ne legyünk mindig otthon, csináljuk a dolgunkat, így aztán pár órával később olyan spare-t dobok, hogy elélvezek tőle és a sápatag egómat még olyan mondatok is egészen felturbózzák, mint egy kevéssé szofisztikált hát hogy a faszba ne szeretnélek bazmeg...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése